10.fejezet

Este van. Clary még mindig a mai napon történteken rágódik, fél, hogy kifog derülni valamikor az igazság. Forgolódik az ágyban, egyszerűen nem jön álom a szemére. Morgolódik egy kicsit, és kiszáll az ágyból. Bemegy a konyhába, készít magának egy pohár meleg kakaót, miközben pedig megy vissza a szobájába, elkezdi szürcsölni.A szobába érve leteszi a kakaót a kis éjjeli szekrényére, és bekapcsolja a tévét. Már elmúlt este tíz óra, de Clarynak nem jön álom a szemére. Pedig most igazán ki kéne aludnia magát, ugyanis pár óra múlva irány az iskola! Elég volt csak egy pillanatra rá gondolnia, egyből az egész figyelmét lekötötte az iskola. Azt sem tudja, hogy milyen órái lesznek. És nem szerzett be füzeteket. Sem tollakat. Még egy ok, hogy miért kellene minél hamarabb elaludnia. Ugyanis így be kell majd ugrania reggel egy írószer boltba, hogy megvásárolja a szükséges dolgokat. Sóhajtozva kapcsolja ki a tévét, megissza a kakaó maradékát, és visszafekszik az ágyba. Talán fél óra múlva sikerült elaludnia. Aztán megint kezdődik előröl. A városban van, egy háznak az ablakán néz be. A ház kívülről barack színű volt, pont mint Clary háza. De tudta, hogy amit álmában lát, az nem az a ház, amiben ő él. A ház teljesen üres volt. Egy karácsony fa állt a közepén, semmi más nem volt bent. Sem egy szekrény, sem egy fotel, kanapé, semmi. Clary bekopogott, de nem jött válasz. Ismét bekopogott, de nem válaszoltak. Így megpróbált benyitni. Az ajtó nyitva volt. Miközben bement, becsukta maga után az ajtót.
-Haho! Van itt valaki? -kiáltott körbe. A hangja visszhangzott, olyan üres volt a szoba. Végig akart menni a házon, de csak akkor jött rá, hogy csak ebből az egy szobából áll, amikor odaért a falhoz, amin régebben még volt egy ajtó, de most nem volt ott semmi. Hirtelen csörömpölést hallott, ami a fal túloldaláról jött. Ezek szerint mégis van ott valami! Clary elkezdte óvatosan kopogtatni a falat, ami üreges volt. Elgondolkodott azon, hogy betöri, de valaki visszakopogott, így inkább elhátrált a faltól, nem tudta, hogy mire számítson. Visszament a karácsonyfához. Ahogy odaért hozzá, elkezdett énekelni. Azt a dalt énekelte, amit az álmaiban a család. Nem akart énekelni, de valami késztette. Aztán, amikor végzett, ismét csörömpölést hallott. Majd nagy csönd. Clary körbe fordult lassan a házban, majd megállt. Aztán hirtelen megjelent valami. Egy füst, ami felöltött egy alakot. Elkezdte volna kergetni Claryt, amikor ő felébredt. Sikítozva ugrott ki az ágyból, a gyors mozdulattól összeesett. Miután rájött, hogy nincsen semmi baj, azután is csak lassan állt vissza normálisra a légzése. Utána még sokáig nem akart felkelni a földről, félt, hogy valami megfogja támadni. De muszáj volt felkelnie, készülődnie kellett. Megnézte az órát, ami hat óra tízet mutatott. Ideje készülődni! Megreggelizett, megfürdött, fogat mosott, és felöltözött. Gyorsan végzett,hét órára végzett is. Még észbe sem kapott a reggeli sietségtől, de már is elindult egy írószer boltba, hogy beszerezzen egy táskát, pár tollat, és füzetet. A főnöke adott neki valamennyi pénzt, hogy abból vegye meg az ilyen dolgokat. Mire beért az iskolába, addigra pont becsöngettek. Besietett a termébe, ahol már mindenki ott volt. Keresett magának egy üres helyet -amiből nem volt olyan sok-, majd amikor megtalálta, odasétált. Egy hátsó padhoz került, a bal oszlopban. Miközben letette a dolgait, Brian dühösen odalépett a padja mellé.
-Hol voltál? -kérdezte a lánytól.
-Mikor?
-Ma reggel!
-Elmentem egy papír-írószer boltba venni tollakat és füzeteket. Miért?
-Mert én elmentem eléd, de te nem voltál sehol. -lágyult el Brian hangja, amikor rájött, hogy Clary nem akarja kikosarazni.
-Hát. ha szóltál volna róla, akkor kitaláltunk volna valamit! -vonta fel a szemöldökét Clary, mire Brian elmosolyodott.
-Rendben, akkor most mondom előre, hogy holnap elmegyek eléd! -mondta, majd visszament a padjához, mert becsöngettek.

9. fejezet

Clary pislogni is elfelejtett hirtelen. Hogy lehet, hogy ilyen gyorsan rájöttek? Brian tuti kifogja faggatni, hisz pont azután tűnt el, hogy Claryval elment beszélni... A lány nem akart erre gondolni, visszament a konyhába, folytatta az ebéd készítését. De egyszerűen nem tudott másra gondolni. Mi lesz, ha Brian elkezdi faggatni? Mit fog mondani neki? Egyáltalán, hogy fogja kimagyarázni magát ebből, ha őt is belerángatják? Mi lesz, ha beviszik a rendőrségre kihallgatásra? Clary végig ezen gondolkodott, amikor csöngettek. Először arra gondolt, hogy nem nyitja ki az ajtót, nem tudta, hogy ki lesz a másik végében. De aztán megindult az ajtó felé, és még mielőtt meggondolhatná magát, kinyitotta az ajtót. Senki sem állt előtte. Kilépett a teraszra, körbenézett. Sehol senki. Vállat vont, visszament a házba, és bezárta az ajtót. Amint beért a nappaliba, valaki ismét csöngetett. Clary a szemét forgatva ment az ajtóhoz és nyitotta ki. Nem szereti, amikor szórakoznak vele. Megint kinézett, de ugyanúgy nem látott senkit. Dühösen csapta be az ajtót, de most nem zárta be, megállt az ajtó előtt, várva, hogy újra csöngessenek. Amikor ez megtörtént, kirontott az ajtón, előtte pedig egy angyal állt, keserű mosolyra húzva a száját. Clary aggódni kezdett, ugyanis egyre többen jelentek meg. Félt, hogy megint megfogják támadni, de nem csináltak semmit. Megálltak az egyik angyal körül, és mindegyik Claryt nézte, keserű mosollyal az arcukon. A lány nem tudta, hogy mit csináljon. Ha elszalad, akkor vajon utána mennek? Egyáltalán miért vannak ott, ha nem azért, hogy megtámadják? Hisz csak bámulják őt... Clary földbe gyökerezett lábbal állt az angyalok előtt, várta, hogy megtámadják. De nem tették. Csak nézték. Clary lassan hátrálni kezdett, de az angyalok követték. Gyorsan belépett a házba, és bezárta az ajtót. Várta, hogy elkezdjenek rajta dörömbölni, esetleg betörjék, de nem csináltak semmit. Teljes volt a csend. És ezúttal Claryt jobban megijesztette a nagy csend, mintha kiabáltak volna. Odament az ablakhoz, és kinézett rajta. Az angyalok még mindig ott voltak, és a csukott ajtót nézték. A lány nem tudott mást tenni, felrepült a régi lakóhelyére, és megkereste a főnökét.

-Teljesen biztos vagy ebben? -vonta fel a szemöldökét a főnöke.
-Igen! Egyre többen jöttek. Majd körbeállták az egyik angyalt. Utána pedig elkezdtek bámulni. Nem csináltak semmit, csak néztek. Amikor behátráltam a házba, akkor követni kezdtek, de rájuk csuktam az ajtót. Utána pedig az ajtót bámulták!
-Szerintem valaki utasításba adta nekik.
-Kicsoda?
-Egy angyal.
-Tudják, hogy ott élek? -kérdezte Clary elhalt hangon. Bele se mert gondolni, mi lesz akkor, ha az angyalok főnöke megtudja, hogy Clary a Földön él!
-Egy páran biztosan megtudták, csak azt nem tudom, hogy honnan. Talán láttak az utcán!
-Nem, szerintem nem erről van szó!
Clarynak eszébe jutott az az este, amikor az angyalok betörtek hozzá, és megtámadták. Lehet, hogy ők híresztelték el, hogy egy rossz angyal a Földön él?
-Egyik este meglátogatott pár angyal. Szerintem ők híresztelték el, hogy lent élek. De nem értem, hogy miért nem próbálnak meg megölni!
-Mert nincsen emberi szeretted! Vagy lehet, hogy most csak figyelmeztetni akarnak, hogy az nem a te területed! Bár kitudja... Az is lehet, hogy elakarnak vinni a főnökükhöz.
-Elvinni a főnökükhöz? De miért?
-Vannak olyan rossz angyalok, akiket a főnökük szokott megölni. Olyanok, akiket ismer, és nem szívlel, mert olyat tettek, amivel neki ártottak.
-De én nem tettem semmit a főnökükkel!
-Lehet, hogy tettél, csak nem emlékszel rá! Vagy csak szimplán nem vagy szimpatikus neki! -próbált humorizálni a főnöke, hogy oldja a feszültséget, de ez sajnos nem jött össze. -De az is lehet, hogy el akarnak ijeszteni onnan! Lehet, hogy attól félnek, hogy megölöd őket.
-Egyedül? -nézett felvont szemöldökkel Clary a főnökére.
-Biztos azt hiszik, hogy nem egyedül élsz ott. Hisz be kell vallani, tényleg eléggé nagy a ház. De ezt találtam meg a leggyorsabban, és a célponthoz a legközelebb.
-És mit csináljak akkor, ha még mindig ott lesznek, vagy ismét visszajönnek?
-Nem tudom! Találd fel magad! -mondta a főnöke, majd kitessékelte Claryt az irodából.
-Ezt nem hiszem el! Most már ide sem jöhetek segítségért?! -morgott az orra alatt Clary.

-Hova lett az új lány?-kérdezte Chad Briantől.
-Biztos hazament.
-Kár. Pedig igazán megismertem volna. Főleg a barátnőjét! -gondolkodott el Chad, mire Brian nevetve gyomron könyökölte.
-Na mi van, csak nem lestoppoltad? -vigyorgott rá Chad, mire Brian még nagyobb mosolyra húzta a száját.
-Dehogy is! Alig ismerem. Nem vagyok olyan mint te, nem fogok rámozdulni! -Brian fején találta a szöget, mire Chad elnevette magát.
-Na de Brian! Ez övön aluli volt! -vigyorgott. Sokszor szórakoztatják magukat azzal, hogy a másikat piszkálják.
-Figyelem! Kérjük az összes diák jelenjen meg minél hamarabb az előcsarnokban! -szólalt meg az iskola rádiója.
-Na, vajon mi történt?
-Nem tudom. Remélem, újabb szünetet hoznak be!
-Nyugodj meg, pár nap múlva itt a téli szünet, addig kibírjuk!
-Ha nem a szünetről lesz szó, akkor miről?
-Mindjárt megtudjuk! -indult meg Brian, Chad pedig követte.
Az előcsarnokba csak úgy özönlöttek a diákok mindenhonnan. Sokan járnak az iskolába, éppen ezért szerencsés, hogy ilyen nagy az előcsarnok. Brian és Chad valahol közép tájban állt meg az igazgatótól. Ez volt a szerencsés hely, ugyanis itt hallhatták, hogy mit mond az igazgató, de nem süketültek meg a hangzavartól.
-Mindenki itt van? -szólt bele a mikrofonba.
-Igen! -ordították vissza kórusban a diákok.
-Nos lenne egy igen szomorú bejelenteni valóm. A matematika tanárotok, ma délelőtt eltűnt. Egyenlőre nem tudnak róla semmit, de keresik.
A csarnokra mély csend telepedett. Brian egy pillanatra levegőt venni is elfelejtett. Pont az után tűnt el a tanárnő, hogy Claryval kiment beszélni. Csak nem elrabolták? Mi történhetett vajon? Senki sem szólalt meg, nem tudták, hogy mégis mit mondjanak. Lehet, hogy nem szerették, mert folyton szívatta őket az órákon, de azért ilyet még neki sem kívántak. Az igazgató várta, hogy reagálnak valamit arra, amit mondott, de nem történt semmi. Mindenki állt egy helyben, így az igazgató megköszönte, hogy kifáradtak a termükből, és visszament az irodájába. Briannek még lett volna pár órája, de a tanárnő eltűnése miatt a mai napot 'ellóghatták' a diákok. Brian azonnal Clary felé vette az irányt.

Clary nem tudta, hogy mit csináljon, így kínjában visszarepült a Földre, a házához. Még mindig dühös volt, amiért a főnöke így cserben hagyta. Miközben ment be az ajtón, kicsit sikerült megnyugodnia, ugyanis az angyalok már nem voltak ott. Aztán a fejéhez kapott. A konyhában még mindig fő a tészta, amit kb. egy órával ezelőtt tett bele a fazékba. Gyorsan a konyhába rohant, de tudta, hogy annak a tésztának már annyi. Igaza is volt. A tészta annyira szét ázott, hogy nem lehetett hozzá nyúlni, mert szétfoszlott. Elkezdte kiönteni a tésztát a vízzel együtt, amikor csöngettek.
-Megyek! -kiáltott egyet, miközben megindult az ajtó felé.
-Szia! -köszönt neki Brian.
-Hát te, nem iskolába kéne lenned? -nyelt egyet Clary. Tudta, hogy miért ment oda a fiú.
-De, de elengedtek minket a mai napra. Bejöhetek? -kérdezte.
-Persze! -állt el az útból, Brian pedig bement a lakásba.
-Amikor elmentetek a matek tanárral.. -kezdte, miközben leült a kanapéra. -Azt mondtad, hogy elmentetek sétálni.
-Igen, miért?
-Nem figyelt valaki titeket?
-Nem vettem észre! -mondta Clary nyugodtságot színlelve. -Miért?
-Mert a matektanár eltűnt! Én pedig arra gondoltam, hogy talán elrabolták.
-De ki tenne ilyet? Egyáltalán miért rabolnának el egy tanárt? -kérdezte felvont szemöldökkel Clary. A kérdések csak úgy kicsúsztak a száján, pedig magában örült, hogy Brian nem őt gyanúsítja. Mondjuk ez tényleg eléggé logikus. Hisz ki hinné azt, hogy egy diák elrabolja a tanárát? Egyáltalán, utána hová vinné?
-Nem tudom! Minden esetre eltűnt, és nem találják!
Mindketten csendben voltak, Clary erre nem tudott mit mondani, Brian pedig csak ennyit tudott a dologról. Ha tudná azt is, amit Clary...

8. fejezet

Nagy, bundás kabátokban léptek ki a mínuszokba, és elindultak az iskola felé. Egyikük sem beszélt,
mindketten a történteken gondolkodtak. A suliba belépve Clary azonnal kiszúrta az igazgatót. A maga százkilencven centiméteres magasságával kitűnt a diákok, de még a tanárok köréből is. Komótosan indultak el az igazgató felé, aki mintha ezt megérezte volna, megfordult.
-Jó napot! Miben segíthetek? -köszöntötte őket, de a szeme megakadt Claryn. -Csak nem beiratkozni jött? -csillant fel a szeme, mire Clary az oldalára nézett. Brian óvatosan bólintott.
-De igen, azért jöttem!
-Nagyszerű! -csapta össze a tenyereit az igazgató. -Akkor jöjjön velem. Brian, te pedig lehetőleg ne késs többet.
-Megígérem igazgató úr! -bólintott Brian, de a szemén látszott, hogy mosolyog.
-Rendben.
Clary, és az igazgató elindult az igazgatói felé.
-Először is, mi a neve?
-Clary Present.
-Én James Howell igazgató úr vagyok, üdvözöllek itt. A második kérésem az, hogy mutasd meg nekem az iskolai végzettséges papírjaidat.
-A mijeimet?
-Mindenkinek van egy kis notesze, amit úgy hívnak, hogy bizonyítvány. Abban találhatóak az iskolai végzettségek.
Nekem nincs ilyenem, idáig magántanuló voltam.
-A magántanulóknak is van ilyenjük.
-Ez esetben hazamennék, és megkeresném ezt a noteszt.
-Rendben!
Clary ahogy kilépett az iskolából, egyből a főnökhöz ment.
-Mi a baj?
-Kellene egy bizonyítványos notesz, amiben az áll, hogy elvégeztem tizenegy évet.
-Hogy mi? Azt hiszed, hogy valami varázsló vagyok, vagy mi? Hamisítsunk egyet! -beszélt magában folyamatosan a főnöke.
-Oké, mikorra lenne kész?
-Egy óra múlva.
-Meglesz! -bólintott főnöke, és telefonálni kezdett.
Clary addig kiült a kertbe, és nézte a többieket. Nagy részben csoportokban voltak, és tervezgettek. Biztos azt, hogy ki hova megy vadászni.
-Tessék, itt van! A tanárod neve pedig Dylan Carter volt.
-Rendben, értem. Köszönöm!
Clary belenézett a bizonyítványába. A jegyek hármas - négyes között voltak, de be csempésztek pár ötöst is.
-Ilyen jól tanulok?
-Igen, és tényleg tartanod kell ezt a formát.
A főnöke meg sem várta, hogy Clary mit reagál, azonnal visszament az irodájába, Clary pedig visszarepült az iskolához.

-Itt van a bizonyítványom, megtaláltam! -ment be az igazgatóhoz mosolyogva. Az igazgató visszamosolygott rá. Egy különbség volt a két mosoly között. Az igazgatóé igazi volt.
-Rendben. A tanárodnak, tanárnődet, hogy hívják?
-Dylan Carter.
-Születési dátum? Születési helye? Lakhelye? -tette fel egymás után a kérdéseket, amikre Clary folyamatosan válaszolt.
-Esetleg történt a családjában olyasmi, hogy válás, nevelő szülők?
-Elhalálozás!
-Melyikőjük halt meg?
-Mindketten!
-Részvétem! És akkor most kivel él?
-Senkivel, egyedül lakom.
-Értem. Örömmel jelentem be, hogy felvettük iskolánkba! -rázott kezet Claryval. -A tankönyveit amint lesz rá idő, megkapja!
-Rendben, köszönöm! -bólintott Clary, majd felállt.
-Látom, összebarátkozott Becker úrral. Segítőkész ember, bármiben kell segítség, őt bátran kérheti! Ha gondolod, ma beülhetsz pár órára. Holnaptól úgy is be kell majd járnod! Miután nincsenek tankönyvei, majd beszélek a tanárokkal, de addig legyen szíves magával tollat és füzetet hozni!
-Persze!

-Na, sikerült? -fürkészte Brian.
-Holnap nyolcra itt kell lennem! -bólintott Clary. -Azt mondta, hogy beülhetek pár órára. Szóval, milyen órád lesz?
-Angol.
-Akkor arra bemegyek! -mondta Clary, mire Brian nevetve átkarolta a vállát, és bevezette a terembe.
-Srácok, bemutatom az új osztálytársunkat.
-Üdv itt! -fogott kezet Claryval Chad.
-Te vezettél körbe itt múltkor nem?
-Akkor emlékszel! A barátnőd hol van?
-Ő nem iratkozik be!
-Miért?
-Mert lassan mennek vissza a családjával Olaszországba!
-Sejtettem, hogy onnan jött, nagyon Olaszos a külseje!
Ha tudná, hogy Aisha nem is Olasz...
-Good morning kids! -szólalt meg egy hang mögülük. Az angol tanár volt.
-Good morning Mr. Taylor's teacher! -állt a helyére mindenki, Clary pedig esetlenül ment hátra a teremben.
A tanár észrevette, hogy van egy új diák is az óráján, így Clarynak muszáj volt bemutatkoznia. A tanár is bemutatkozott, majd tovább tartotta az órát. Clary azt hitte, hogy izgalmasabb lesz, de helyette egész órán, monoton stílusban fordítottak egy szöveget. A csöngetés Clary számára kész megváltás volt.
-Na, hogy tetszett az első óra? -kérdezte tőle mosolyogva Brian. Tudta, hogy Clary. hogy fog reagálni az órára, mégis berángatta.
-Unalmas volt! De komolyan! Ha én ilyen unalmas lennék, akkor bealudnék a szövegelésem alatt! -pislogott Clary, mire Brian elnevette magát.
-Akkor azt ajánlom, maradj itt a következő órára is! Az már izgalmasabb lesz!
-Ígéred?
-Ígérem!
-És most mégis milyen órátok lesz?
-Matek. A tanárunk hamar felkapja a vizet, ezért lesz érdekes az óra.
Végszóra becsöngettek. A diákok kezdtek beözönleni a terembe, olyan arcot vágva, mintha éppen kínzásra mennének. Közvetlen utánuk a tanár is belépett. Középkorú, magas, vékony testalkatú nő, szőke, rövid hajjal, és mogorva tekintettel. Körbenézett az osztályon, tekintete megakadt Claryn.
-Te meg ki vagy? Csak nem egy új diák? -kérdezte, némi cinizmussal a hangjában.
-De igen, egy új diák vagyok! -válaszolt Clary, kihangsúlyozva az 'új diák'-ot.
-Hol van a felszerelésed?
-Még nincsen.
-Mi az hogy nincsen?
-Nem kaptam még meg, ugyanis ma iratkoztam be.
-Hát, akkor szedd össze magad, remélem következő órára már felkészülten fogsz érkezni! -intézte a szavait Claryhoz, mire a lány elhúzta a száját. Kétségtelen, a tanár már is kinézte magának. Brian, aki eddig szórakozottan hallgatta a párbeszédet, most hátra fordult, Claryt keresve a szemével, rá mosolyodott, a lány pedig kiöltötte rá a nyelvét. Brian nevetve fordult a tanár felé, mire az hátra nézett.
-Mi olyan vicces Becker?
-Semmi tanárnő!
-Ajánlom is. Kisasszony! -fordult Clary felé. -Örülnék, ha kimenne az órámról.
-Mi, miért?
-Mert nem tud velünk együtt haladni, és csak szórakoztatná az osztály azon részét, aki nem akar év végén átmenni! -vetette oda félvállról, de volt valami a hangjában, ami miatt Clary megindult az ajtó felé. A tanárnő még elkapta a kezét.
-Óra után szeretnék veled beszélni, ne menj messzire! -engedte el a lány kezét, kilökte az ajtón, és becsukta utána.

-El sem hiszem, hogy Clarynak így összejött minden! -szomorkodott Aisha.
-Clary erős lány, kibírja. Legalább megtudja, milyen az emberek élete. vagyis visszatud emlékezni rá. -mondta Aisha barátja.
-Arra én is kíváncsi lennék, hogy milyen egy ember élete! -gondolkodott el. Őszintén szólva még soha nem képzelte el. Ő ugyanis már jóval hosszabb ideje rossz angyal, mint Clary. Teljesen elfelejtette a gondtalan életet. Vagy legalábbis ő ilyennek képzelte el az emberek életét. Gondtalannak. Ami nem volt teljsen igaz. Nincs annyi problémájuk, mint az angyaloknak, de azért nekik is megvan a maguk problémája. Aztán ott van a családja. Vajon ők élnek még? Ha élnek, akkor emlékeznek rá, hogy van egy Aisha nevű lányuk. akit elvesztettek? Egyáltalán van családja? Ha igen, kik azok? Hol élnek? Egyszerre annyi kérdés kavargott benne, hogy elkezdett fájni a feje.
-Hideg van! Nem megyünk haza? -állt fel a kúröl.
-De, haza mehetünk! -követte a példáját a barátja, majd kézen fogva elsétáltak.

Brian a tollával kopogott a padon, várta, hogy kicsöngessenek, hogy kimehessen Claryhez. Amikor kicsöngettek, azonnal kiment a folyosóra, Claryt keresve, de addigra már elment a matektanár kíséretében. Brian nyelt egy nagyot. Vajon most megfogják büntetni? A tanárihoz mentek, de csak annyira, hogy a tanár letegye a holmiját, utána pedig kimentek az iskolából.

Clary nem értette, hogy miért hagyták el az iskolát, ahogy azt sem, hogy miről kellett beszélniük. Végül megálltak egy elhagyatottabb részen, és a tanár nekilökte a falnak.
-Tudom, hogy mi vagy, ahogy a nevedet is tudom, Clary Present!
-Nem tudom, hogy miről beszél!
-Ne játszd meg magad! Sötét angyal vagy. Látszik rajtad! Mit keresel itt? Minek jöttél az iskolába? Csak nem tömegpusztítást akarsz végezni?
-És te mit keresel itt? Egy démon csak nem jön ide ok nélkül!
-Honnan tudod, hogy mi vagyok?
-Látszik rajtad! -utánozta Clary a démont, mire az felnevetett.
-Mi olyan vicces?
-Csak elképzeltem, hogyan foglak megölni! -mondta, majd előrántott egy kést. De mielőtt támadhatott volna, elterült a földön, majd lassan eltűnt. Clary tágra nyílt szemekkel nézett körbe. A szeme megállapodott egy fiún. A fiú őt nézte. Lassan Clary felé kezdett sétálni, a lány pedig hátrálni kezdett.
-Nyugi, nem foglak bántani. Én mentettelek meg!
De a lány tovább hátrált addig, amíg a fiú el nem dobta a fegyverét.
-Most már megállsz? -kérdezte tőle mosolyogva.
-Ki vagy te?
-Luke Thompson. Na, és téged, hogy hívnak? -noszogatta Claryt, hogy beszéljen.
-Clary Present!
-Látom, sikerült találkoznod egy démonnal! Nem valami kedves lények! Hol akadtál rá?
-Iskolában. Köszönöm, hogy megmentettél! Megkérdezhetem, hogy mit keresel itt?
-A környéken lakom, sétálni volt kedvem. Itt kötöttem ki! De már megyek is. Örülök a találkozásnak! - mosolyodott el a fiú, és már el is ment.
Clary pár percig ácsorgott egyedül az utcán, nehezen fogta fel a történteket. Aztán erőt kapott magán, és elindult az iskolába.

-Hova mentetek? -kérdezte felvont szemöldökkel Brian.
-Csak ki sétálni. Mondta, hogy lehetőleg ne legyek rendbontó az óráján!
-Rendbontó? -nevette el magát Brian. Becsöngettek. -Bocs, de most mennem kell! Majd még találkozunk! -intett Clarynak, és bement a termébe.
Clarynak nem volt kedve ahhoz, hogy egy újabb órát töltsön el az iskolában, inkább hazament. Miközben ebédet készített, bekapcsolta a tévét, és elkezdte hallgatni a híreket. Éppen egy nő eltűnéséről volt szó. "Ma délelőtt eltűnt az iskola matematika tanárnője!" -a képernyőn egy fotó Brianék iskolájáról, mellette pedig még egy kép, a matek tanárról, vagyis a démonról.