7. fejezet

Sziasztok! Gondolkodtam, és rájöttem, hogy eléggé rövidek a részek. Ezért megpróbálok minél hosszabbakat írni, amivel talán még élvezhetőbb lesz az olvasás. Miután most tavaszi szünet lesz, ezért a szünet alatt megpróbálok -bár nem ígérem- minden nap hozni részt. Így aki olvassa a blogot, az most boldog lehet :)). Mindenesetre itt van a hetedik részt, amihez jó olvasást kívánok!



-Láttad a nővéredet?! -nézett nagy szemekkel Clary Brianra, mire a fiú elkapta róla a tekintetét, biztos azt hitte, hogy Clary kifogja gúnyolni. -Mikor?
-Az előbb!
-Itt a házban? -nézett rá a lány még mindig 'csodálkozva'.
-Igen, és beszélt hozzám! -miközben beszél, Brian arcán legördült egy könnycsepp, amitől Clary szíve összeszorul.
Még soha nem látott fiút sírni. Óvatosan átölelte, mire Brian elcsöndesedett.
-Sajnálom, nem ezért jöttem! -nevette el magát kínosan.
-Semmi baj! -simította meg Brian karját.
-Istenem, ez de kínos! -fogta a fejét, képtelen volt Claryra nézni.
-Nem, nem az! Te legalább felvállalod az érzéseid, és nem játszod a kemény fiút, akinek nincsen semmi problémája!
Brian óvatosan Claryra nézett, majd halványan elmosolyodott. Viszont ez nem olyan mosoly volt, amit mindig az arcára ölt. Ez most más volt. Lesajnáló.
-De megjátszom magam! Én is olyan vagyok mint a többi! De jobb inkább elbújni egy fal mögé, mint hogy folyton magyarázkodnod kelljen, hogy éppen mi a baj.
Clary ezen elgondolkodott. Régebben ő is ezt csinálta. Még most is.
-Még a barátnőd előtt is megjátszod magad?
-Igen!
-Miért?
-Mert egyszer látott sírni, és akkor is megkaptam tőle, hogy ő nem fog egy sírós gyerekkel járni.
-Képes voltál utána visszamenni hozzá?
-Igen! De már megbántam...
Várj. ezt nem értem! -nevette el magát Clary. -Ha nem szereted, akkor miért nem szakítasz vele?
-Mert akkor én leszek a szívtelen ember, aki otthagyta a barátnőjét!
-Na és? Te tudod az igazat, nem ez számít?
-Akkor, ha a családod is elítél miatta, akkor nem! -rázta a fejét.
-Na jó, ez nekem magas! -rázta meg a fejét értetlenül Clary.
-Ilyen sok problémád van? -nézett a fiúra őszinte sajnálattal.
-Már megszoktam! -rántotta meg a vállát, de a szemében látszott, hogy szomorú. -De mindegy is, én most megyek! Nagyon szép a ház! Találkozunk még! -intett Clarynak, majd kilépett az ajtón, és becsukta maga után.
Egy ideig még visszafojtott lélegzettel nézte az ajtót, hátha visszajön a fiú, de nem tette. Így egy idő után visszarepült a helyére, ahol a főnöke már várta.

-Hogy sikerült? -pattant fel azonnal.
-Egész jól. Tetszett neki a ház, meg is kérdezte, hogy kivel lakom ott.
-Te erre mit feleltél? -türelmetlenkedett a főnöke. Eléggé rossz egy szokása...
-Azt, hogy egyedül élek ott!
-Értem. Hát, most lesz egy bejelenteni valóm, amit nem tudok, és nem is akarok megváltoztatni. Lehet, hogy nem fogsz neki örülni....
Itt Clary tudta, hogy nem fog neki örülni.
-Igen? -türelmetlenkedett most Clary.
-Megvettem a házat a Földön, oda kell költöznöd. A számlákat majd én fogom intézni, neked csak annyi a dolgod, hogy ott fogsz élni.
-De.. de miért? -tört rá a pánik.
-Ez a küldetés része. Most, hogy a fiú tudja, hogy hol laksz, meg fog látogatni. Azt pedig nem kockáztathatjuk meg, hogy te akkor ne legyél ott.
-De a jó angyalok is a Földön járnak. Ha meglátnak, megfognak támadni! - nézett a főnökére tágra nyílt szemekkel.
-Lehetséges! -vonta meg a vállát. -De addig nem tudnak megölni, amíg egy emberi szerettedet meg nem ölik! -mondta a magyarázatát, de Clary megakadt.
-Lehet, hogy nem tudnak megölni, de fáj, ha bántanak!
-Majd kihevered! -szólt rá erélyesen, amitől Clary összerezzent.
-A cuccaidat már összepakolták, már csak el kell vinned. -fordultak az ajtó felé, ahol Clary bőröndjei feküdtek.
Nagy baj, ha ő nem látta őket akkor, amikor belépett?
Dühösen felkapott két bőröndöt, majd leszállt az új lakóhelyéhez. A főnöke utána vitte a többi dolgát.
-Sok sikert! -hagyta ott.
Még mindig azt próbálta felfogni, hogy lényegében kidobták a lakásából, amikor kopogtak.
-Egy pillanat! -kiáltotta, majd elkezdte felhurcolni az egyik szobába a dobozokat.
-Igen? Szia! -köszönt az ajtóban álló Briannek, aki őt fürkészte.
-Minden oké? Eléggé gondterheltnek tűnsz!
-Persze, csak takarítottam. Hogy hogy itt?
-Gondoltam visszanézek. Zavarok?
-Ja nem, csak körülbelül két órája mentél el.
-Szakítottam Vikivel! -bökte ki azt, amiért visszament.
-Kivel?
-Viki. A barátnőm. Vagyis most már a volt barátnőm.
-Oh. Értem. Teljesen átgondoltad, hogy ez lesz-e a helyes döntés?
-Igen. Végül pedig rájöttem, hogy igazad van.
-Hát ez nem meglepő! -mosolygott Clary, mire Brian elnevette magát.
-Mondták már neked, hogy túlságosan is szerény vagy?
-Ja, egyszer-kétszer! De csak megemlítették!
Miközben elvitatkoztak, leültek a kanapéra. Clary egy kicsit elkomolyodott.
-Mit szóltak a szüleid?
-Mihez?
-Ahhoz, hogy szakítottál Vikivel.
-Nem érdekelte őket. Azt hittem, hogy kifognak akadni.
-Értem!
Egyikük sem szólalt meg, ami Clarynek egy kicsit kínos volt, hisz Brian biztos nem azért ment vissza, hogy csendben üljenek a kanapén..
-Nincs kedved valamelyik nap elmenni a parkba? -bökte ki hirtelen, amivel egy kicsit megdöbbentette Claryt.
-De, rendben! Holnap?
-Oké, holnap! -bólintott, majd felállt. -Tudod! -fordult meg az ajtóban -Őszintén szólva örülök, hogy aznap engem kértél meg, hogy kísérjelek körbe , mert így megismerhettelek! -mosolyodott el, és kilépett az ajtón. -Nem baj, ha holnap, este felé találkozunk? Csak, mert nekem suli van.
-Persze!
-Tényleg, a sulival kapcsolatban! Amikor rákérdeztem, azt mondtad, hogy még megbeszéled a szüleiddel a beiratkozást.. Akkor miért nem mondtad el, hogy a szüleid.... érted!
-Mert egyáltalán nem ismertelek, és ismeretleneknek nem adok ki ilyen dolgokat magamról. És, mert féltem, hogy mit reagálnál rá! -mondta Clary, a végét szinte már suttogva.
-Azt, amit te reagáltál arra, hogy meghalt a nővérem! -rántott vállat, és elment.
Clary pedig elkezdte kipakolni a bőröndökből és dobozokból a holmijait. Estére végzett is, majd fáradtan eldőlt az ágyában, azonnal el is aludt.

Az új lakásnak ismét meg lett a hatása, Clarynak ismét rémálma volt. Ugyanott, a városban játszódott, ugyanaz a téma, karácsony. Ugyanaz a család volt bent, annyi különbséggel, hogy a gyerekek megnőttek, akkor jött rá, hogy a lány az idősebb. Ismét jött a füst, és megölte a családot.
Clary álmosan kelt ki az ágyból, szinte már hozzászokott a rémálmokhoz. A konyhában szürcsölte a teáját, amikor kopogtak. Kicsit furcsán nézett az órára, ami még csak éjjel kettőt mutatott. Egy esernyővel a kezében ment az ajtóhoz, amit kinyitott a kulccsal. De mielőtt kinyithatta volna, addigra valaki berontott rajta, amitől Clary hátra esett. Gondolkodni sem volt ideje, ugyanis az illető rátámadt. Elkezdte pofozgatni, Clary pedig egyszerűen nem tudott mit csinálni. Aztán amikor előrántott egy kést, Clarynak beugrott valami. Hirtelen kigáncsolta, mire ő elesett. Körbenézett a lakásban, egy tárgyat kutatva, amivel támadhatna, de nem talált semmit. A konyhába pedig nem tudott volna berohanni, ugyanis mire berohan, és kimenne, már rég utolérik, és az ötfős csapattal nem olyan biztos, hogy elbánna egyedül. Így végül felrohant az egyik szobába, és magára zárta az ajtót.
-Gyere ki, különben rád törjük az ajtót! -ordított az egyik.
Utolsó lehetősége az volt, hogy kiugrik az ablakon. De az nem lett volna valami szerencsés télen, egy szál pólóban. Pulcsi meg sehol! De miután nem volt más lehetősége, egy gyors mozdulattal kinyitotta az ablakot, és kiugrott rajta. Amint földet ért, azonnal rohanni kezdett. Nem tudta, hova kéne mennie, nem tudott még kiigazodni a környéken, így balra rohant. A parkig futott, de ott már nem bírta tovább, megállt pihenni. Nem hallotta, hogy menne utána bárki, így körbenézett. Az egyik hinta elkezdett mozogni, amitől Clary egy kicsit meghőkölt, ugyanis nem volt szél, és nem is ült rajta senki. Ezt nem tudta hova tenni, de aztán minden értelmet nyert. Ugyanis valaki kiugrott a hinta mögötti erdős részből, mire Clary felszállt a levegőbe. Hogy ez miért nem jutott eddig eszébe, arra még ő maga sem jött rá.


-Aisha! Aisha! -dübörgött a barátnője ajtaján, mire ő dühösen kirántotta az ajtót.
-Mi van már?! -ordított Clary arcába, majd mikor meglátta, kíváncsian nézett rá. -Hát te? Jézusom, mi történt veled? -rángatta be a fényre, hogy megnézze az arcát.
-Rám támadtak. Angyalok voltak.
-Mindenképpen szólnod kell ma a főnöknek!
-Hiába szólok, nem érdekli. Tegnap ezt már világossá tette nekem. Azt mondta, hogy addig amíg nem tudnak megölni, addig ne zargassam ilyennel.
-De ez nem állapot! -háborodott fel Aisha, mire Clary elmosolyodott.
Milyen jó annak, akinek ilyen jó barátja van!
-Hát, nem az, de nem tudok ellene mit tenni!
Aisha szomorúan megrázta a fejét, aztán elkerekedett a szeme.
-Nem fázol??
-Áh, eleget futottam ahhoz, hogy melegem legyen.
-Ezt nem értem! -rázta a fejét Clary értetlenül.
-Nem jutott valami hamar az eszembe a repülés, így futottam egy ideig.
-Néha egy kicsit lassú az agyjárásod! -morgott Aisha.
-Tudom! -válaszolt mosolyogva Clary.
-Nem fáj?
-Egy kicsit! -vont vállat, mire Aisha felállt, és bement a konyhába.
-Tessék, ezt tartsd rajta, enyhíteni fogja a fájdalmat. -nyomott Clary arcára egy csomag jeget.
-Köszönöm!
-Amikor visszamész, veled megyek, és ha még mindig ott lesznek, elbánunk velük!
-Rendben! -mosolygott barátnőjére Clary.
-Szerintem mennyünk, és nézzük meg!
Aisha a kezébe nyomott egy kést, majd leszálltak a Földre. Mire visszamentek a házhoz, addigra már senki sem volt ott. Viszont óriási rendetlenség maradt a harc után.
-Itt maradjak segíteni?
-Nem köszönöm, már eleget segítettél!
-Rendben, vigyázz magadra! -ölelte át a barátnőjét, és elrepült.

Sóhajtozva nézte a szétdobált, felborított dolgokat. Elkezdte felszedegetni a dolgokat. Reggel nyolc óra környékén elment fürdeni, amit egyáltalán nem sietett el. Már majdnem egy órája ázott, amikor csöngettek. Gyorsan felöltözött, majd az ajtóhoz sietett. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, támadásra készen. De ami utána történt, azt nehezen fogja elfelejteni. Ugynais, ahogy kinyitotta az ajtót, egyből támadott is. Ahol érte, ott ütötte az érkezőt, de ő lefogta a kezeit, és csodálkozva nézett fel Claryra. Nem az angyalok voltak... csak Brian.
-Nagyon sajnálom! -kaopta a szája elé a kezét Clary, amint lemászott Brianről. -Mit keresel te itt? -nézett rá csodálkozva. A kérdésével nem törődve esett neki -amit nem csodált a lány-.
-Te neked meg mi a franc bajod van?! Teljesen elment az eszed? Mi történt veled? -nézett rá az utolsó kérdésénél felvont szemöldökkel.
Clary elfordult tőle, nem akarta, hogy Brian tovább nézze az arcát. Biszont Brian ezt nem hagyta, megfogta az állát, maga felé fordította, majd óvatosan végighúzta hüvelykujját a feldagadt részen.
-Ki bántott?
-Senki, leestem a lépcsőn , és bevertem a fejemet!
-Ugye nem várod, hogy ezt el is hiszem? Ki bántott? -kérdezte határozottabban.
-Nem tudom, tényleg. Csak rám támadtak.
-Értem! Itt aludhatok ma este?
-Nem kell itt lenned, nem szeretem, amikor megakarnak védeni!
-De a barátom vagy, és én a barátaimat amikor csak tudom, megvédem!
-Nem vagyok a barátod! -vágta rá Clary, amit azonnal meg is bánt. -Mármint úgy értem, hogy alig pár napja ismersz, pár nap alatt nem lehetünk barátok!
-De igen, lehetünk. És nekem mindegy, hogy mit gondolsz, én akkor is megakarlak védeni! -hangjából csak úgy sugárzott a megbántottság.
-Sajnálom, nem úgy értettem! Nem szeretném, ha itt lennél este, mert ha visszajönnének, nem akarom, hogy bántsanak téged!
-Megtudom védeni magam!
-Hogy hogy jöttél? -kérdezte Clary, miközben elindultak a házban.
-Azért, hogy megpróbáljam kikönyörögni tőled, hogy gyere el velem a suliba, és iratkozz be!
-Induljunk a suliba!
-Beiratkozol?
-Még meggondolom!

6. fejezet

Clarynak ismét rémálma volt. Ugyanazt álmodta, mint múltkor, csak most másabb volt a helyszín. Egy város. Ismét csak odáig jutott el benne, hogy a füst megpróbál kirontani az ajtón, de mire sikerült volna neki, addigra ismét felébredt. Miközben félkómásan szürcsölgette a teát, visszaemlékezett a tegnapi napra. Miután Briannal megbeszélték a barátnős dolgot, Brian komolyan rátért a kalauzolásra. Elvitte egy múzeumhoz, az iskolához, megmutatta Clarynak a környéket, aztán jött a fekete leves. Megkérdezte Claryt, hogy hol lakik. Abban a pillanatban köpni nyelni nem tudott, hirtelen lesokkolódott. Miután nem tudott válaszolni, Brian jól kiröhögte, és megbeszélték, hogy holnap -vagyis a mai napon- megmutatja neki. A jó része a tegnapi napnak pedig az, hogy Brian mutatott Clarynak egy képet a nővéréről, így Clary már tudja, hogy hogyan néz ki. A főnökének elecsetelte mindkét infót, aki elkezdett egyből dolgozni a házas ügyön. Végül sikerült találnia egy eladó házat. Hogy melyik utcában, azt pontosan Clary nem tudta, de az eszében tartotta, hogy mindenképpen kérdezze majd meg SMS-ben a főnökétől indulás előtt. Így történt az, hogy kicsit késve beesett Brianékhez, és elindultak 'Clary lakása' felé. Csak éppen Clary nem tudta az oda vezető utat. Rácsörgött a főnökére, aki némi segítséggel leírta Clarynak, hogy Brianék házától hogyan juthatnak el Clary házáig.. Tény és való, hogy Brian egy kicsit idiótának nézte, amiért folyton a telefonját bámulta, és az elején visszakellett fordulniuk, mert rossz irányba indultak, de egyébként Claryt is egy normális lánynak nézi. Remélhetőleg...

-Nem hiszem el, ez most tényleg igaz? -nevetett Clary. Brian éppen egy gyerekkori emlékét idézte fel hangosan, ami arról szólt, hogy hogyan szívatták az osztálytársai nyolcadikban.
-Ja! Aztán olyan is volt, hogy beadtak az irodalom tanáromnak egy levelet az én nevemben, amiben az állt, hogy reménytelenül szerelmes vagyok belé. Másnap a tanárnő komolyan elbeszélgetett velem, hogy én túl fiatal vagyok hozzá. Sőt, az elején még iskola pszichológushoz is akart küldeni! -rázta a fejét Brian hitetlenül, egyben vigyorogva.
Közben megérkeztek a házhoz. Még Clarynak is leesett az álla titokban, kívülről első látásra megtetszett neki a ház. A falai barack színűek, sok ablakkal. Két emeletes, és a második emelet szobáihoz erkély is volt! Volt egy hátsó és egy elülső része. Elől -ahol Briannel álltak- volt egy kutyaház, ami csak egyet jelenthetett. Egy kutyát. Végszóra, vadon ugatva megjelent egy közepes méretű, fekete-barna színű kutya, és elkezdett feléjük rohanni.
-Itt fogunk ácsorogni végig, vagy be is megyünk? -kérdezte Clary Briantől, felvont szemöldökkel, mire Brian elmosolyodott.
-Döntsd el te!
Clary erre nem tudott mit lépni, így elindult a ház bejárata felé, és csak reménykedni tudott, hogy nem lesz teljesen üres. Legnagyobb meglepetésére teljesen be volt rendezve a lakás. Képek a falon, szekrények, íróasztalok, fotelek, ágyak a szobákban.. Minden volt ott, amire szüksége lesz.
-Ejha! Egyedül élsz itt a szüleiddel? -kérdezte Brian, miközben még mindig a házban járkált.
-A legpontosabban egyedül élek itt! -mondta zavartan Clary, mire Brian óriási szemekkel nézett felé.
-Ezt most nem mondod komolyan ugye?
-De igen!
-Miért, a szüleid hol vannak?
-Egy sokkal jobb helyen remélhetőleg! -mondta Clary kimérten, reménykedve, hogy Brian érti majd a célzást. De ahogy Clary elkezdett gondolkodni, ő maga is rájött arra, hogy semmit sem tud a szüleiről. De tényleg. Azt sem tudja, hogy élnek-e, vagy már meghaltak. Nem emlékszik rájuk. Kíváncsi volt, hogy vajon ha élnek, akkor hiányzik-e nekik a lányuk... De most nem gondolhatott erre, ugyanis ott volt Brian is.
-Ó! Sajnálom, nem akartam tapintatlan lenni! -húzta el a száját Biran.
Clary örült, hogy Brian megértette a célzását.
-Semmi baj, nem tudhattad! -nyugtatta meg Clary, mire Brian arcának vonásai megenyhűltek.
-Hogy történt? -suttogott Brian, abban reménykedve, hogy Clary nem hallja meg azt, amit kérdez.
-Autó baleset! -mondott gyorsan valamit Clary.
-És hogy hogy egyedül élsz itt? A barátaid nem jöttek veled? -kérdezte csodálkozva a lánytól. -Vagy esetleg rokonok?
-Egyedül akartam jönni. Csak akkor még nem tudtam, hogy ilyen nagy a ház.
-Értem.
Csendben sétált tovább Brian mellett, aki ámuldozva nézett körbe a konyhában, a fürdőben, a szobákban.. lényegében mindenhol!
-Azta, ez csodálatos! -mondta kis idő után. -Nem félsz itt egyedül?
-Hát, néha igen, de nem vészes!
-Miért nem hívsz ide valakit? Akkor legalább nem laknál egyedül.
-Mert nem tudok kit! -mondta Clary, miközben elkezdte a 'rémítsük meg Briant' hadműveletet.
Elkezdett koncentrálni Brianre és a nővérére, majd Brian nővérének képzelte magát.
-Szia Brian! -szólalt meg egy, a saját hangjától jóval eltérőbb hangon, mire Brian ijedten forgolódni kezdett.
Hirtelen Clary felé nézett, mire Clary szíve kihagyott egy ütemet. Aztán, mivel csak némán állt a helyén Claryt nézve, -pontosabban a nővérét nézve - megindult a fiú felé. Ő ijedten hátrált egy lépést, de nekiütközött valaminek.
-Mi az, már meg sem ismersz? -nézett a fiúra Clary felvont szemöldökkel, mire Brian kinyitotta a száját, viszont hang már nem jött ki rajta.
Clary gúnyosan elkezdett nevetni, majd felment az emeletre. Elképzelte, hogy kibújik Brian nővérének a testéből, és visszatér a sajátjába. Amikor sikerült, lement. Brian úgy nézett felé, mint aki mindjárt elájul, de amint meglátta, hogy csak Clary az, arca vonásai megenyhültek
-Minden rendben?
-Persze, miért ne lenne?
-Csak olyan furcsán néztél. De mindegy. Kérsz valamit inni, esetleg enni?
-Egy pohár vizet, köszönöm! -mondta, majd kényelmetlenül körbenézett ismét a lakásban, a nővérét kutatva.
-Nem akarsz leülni? Csak, mert tőlem állhatsz ott végig, de a kanapénak nincsen semmi baja, le lehet rá ülni! -mondta Clary, mire Brian halványan elmosolyodott, és leült a lány mellé. -Mindig ilyen vagy, ha új környezetben vagy? - kérdezte Clary, miközben átadta Briannak a kért vizet.
-Nem!
-Akkor mi a baj? Rá van írva az arcodra, hogy valami nincs rendben!
-Hülyének fogsz nézni! -rázta meg a fejét a fiú, miközben beleivott a vízbe.
-Nem foglak! -mosolygott rá biztatóan Clary.
-Azt hiszem láttam a nővéremet!

5. fejezet

- Meg van, hogy mitől fél! –rontott be Clary a főnökéhez.
- Kopogni luxus?! –üvöltött rá. Hát igen, nem a legjobb időben kapta el.
- Bocs. Kop kop! – utánozta a hangjával, majd bement egészen a főnök íróasztaláig, hogy csak ő hallhassa, amit mond. Ugyanis a sötét angyalok lakóhelyén még a falnak is füle van.
- Igen? Akkor regélj nekem kismadár! –próbált humorizálni a főnök. Nem aratott Clarynál vele valami nagy sikert..
- Fél a sötétségtől. És két évvel ezelőtt elvesztette a testvérét. Ezeket kilehetne használni ellene!
- Hm. Van valami ötleted már, hogy hogyan csinálod?
- Hát, van egy, de az hülyeség.
- Nem olyan biztos az! –mondta.
- Ha valahogy meglehetne oldani, akkor meglehetne tréfálni egy kicsit azzal, hogy a nővére hangján szólok hozzá. Vagy akár azt, hogy beképzeltetem vele, hogy látta a nővérét.
- Beképzeltetni?
- Igen, olyan mintha látta volna, pedig nem, csak én akartam úgy, hogy lássa. De rajta kívül pedig nem látja senki. –magyarázta meg Clary.
- Ó! Ezek jók lesznek szerintem. Most megtanítalak valamire, amit senki másnak nem adhatsz tovább!
- Mire? –kezdte el érdekelni a dolog Claryt.
- Hogy hogyan képzeltess el dolgokat másokkal.
- Oké, benne vagyok! –vágta rá azonnal.
- Először is, ahhoz, hogy emberi vagy más fajta alakot tudj elképzeltetni a személlyel, először látnod kell azt, amit, vagy akit el akarsz vele képzeltetni. Szóval ezt csak azután fogod tudni használni rajta, miután láttad a nővérét. Ha már láttad, akkor összpontosítanod kell mindkettejükre. Mindkettőjüket látnod kell a képzeletedben, és ha ez sikerül, akkor képzeld el, hogy belebújsz a nővérének a testébe. Ha ezt sikerült elérned, akkor kezdj el beszélni hozzá, mint pl., szia, öcsi! Én vagyok az! Vagy valami ilyesmiket. És ha sikerült az ő testébe bújnod, akkor a nővére hangján fogsz megszólalni. –hadarta el a főnöke.
- És honnan fogom tudni, hogy sikerült a testébe bújnom?
- Onnan, hogy akkor a képzeletedben te fogsz a fiúval szemben állni, és nem a nővére. Vagyis te fogsz előtte állni a nővérének a testében!
- Azta! –ámuldozott Clary.
- Próbáljuk ki! Összpontosíts a lányomra és rám. Ha ez megvan, akkor képzeld magad a lányomnak.
- Rendben! –bólintott.
Clary nem tudta, hogy ehhez muszáj lenne-e becsuknia a szemét, de ő anélkül próbálkozott, ugyanis kicsit nézné csak hülyének Brian, ha hirtelen megállna, becsukná a szemét, és nem nyitná ki. Így elkezdte nézni a főnököt. Nem vette le róla a szemét, úgy összpontosított rá, és a lányára. Hirtelen meglátta kettejüket az elméjében. Ahogy a főnöke mondta, a lányának kezdte el képzelni magát. Majd amikor csak a főnököt látta maga előtt, megszólalt.
- Szia apu!
És bevált! A hangja olyan volt, mint Lara-é, amit a főnök is észrevett.
- Gratulálok, sikerült! –bólintott elismerően.
Már nem összpontosított rájuk, így az elme trükknek vége lett.
- Ha így csinálod a fiúval is, akkor sima ügy lesz! –mondta, ezzel befejezve Clary tanítását.
Miután tíz óra volt, Clary hazament készülődni. Megfürdött, felöltözött, és elindult. Leszállt a Földre, és elsétált Brianék házáig. Amikor az ajtó elé ért, vett egy mély levegőt, és becsöngetett.
-Szia! -köszönt. -Vagyis elnézést, jó napot! -köszönt udvariasabban, ugyanis Brian anyukája nyitott ajtót.
-Szia! -köszönt mosolyogva. -Briant keresed? Csak mert ő nincs itthon, pár perce ment el.
-Rendben, köszönöm, majd később visszajövök akkor. Viszlát! -integetett Clary mosolyogva, és már épp indult volna el, amikor Brian anyukája tovább folytatta.
-Ha gondolod, akkor bejöhetsz nyugodtan, és megvárhatod! -intett maga mögé mosolyogva.
-Tényleg? Köszönöm! -fogadta el Clary mosolyogva.
Clary kicsit vonakodva ment be, a betörés emlékei még mindig benne voltak.
-Ülj le a kanapéra! Kérsz valamit inni? Biztos új vagy még, nem láttalak errefelé! -jött izgalomba Brian anyukája.
-Igen, új vagyok, nemrég költöztem ide. Tegnap találkoztam a fiával, megkértem, hogy kísérjen körbe. Ezért vagyok most itt.
-Értem! Nem gondoltam volna, hogy majd egyszer ő fog körbekísérni a városban valakit! -mondta az anyja, látszólag őszintén, amire Clary felvonta a szemöldökét.
-Miért?
-Mert elképesztően lusta! És azzal, akit nem ismer, elképesztően bunkó is! -rázta a fejét hitetlenül Brian anyja.
Na, erre pedig Clary rázta a fejét hitetlenül. Hogyan mondhat egy anya ilyet a gyerekére? -gondolta Clary.
-Megjöttem! -hallotta meg Clary Brian hangját.
-Hogy hogy ilyen hamar? -kiáltott vissza az anyja.
-Úgy, hogy siettem! -lépett be a nappaliba Brian. -Oh, szia! -köszönt zavartan Clarynak.
-Rosszkor jöttem? -nézett a fiúra felvont szemöldökkel.
-Nem, az én hibám! Teljesen ki ment a mai nap a fejemből! -húzta el a száját.
-Kivel beszélgetsz Brian? -lépett mellé egy magas, kék szemű, szőke hajú lány, és miközben beszélt, Brian vállára hajtotta a fejét. Minden fiú álma egy ilyen lány! -gondolta Clary. -Hát te meg ki vagy? -méregette a lány Claryt amolyan 'esélyed sincs nála, ő az enyém' nézéssel.
-Az lényegtelen! -nevette le magát kínosan Clary. -Majd máskor körbe kísérsz. Vagy .
tudod mit? Inkább nem kell, kössz! -állt meg Brian mellett Clary, majd tovább ment.
-Várj! -ment utána Brian. -Megkérem, hogy menjen haza, és akkor körbe tudlak kísérni!
-Így is ferde szemmel néz rám, pedig még csak azt sem tudja, hogy ki vagyok, és, hogy miért vagyok itt. Ha most lemondod, száz százalékig biztos vagyok benne, hogy még álmomban is kísérteni fog érte! -mondta Clary tágra nyílt szemekkel, mire Brian elkezdett nevetni.
-Hidd el, hogy nem fog! -mondta, majd Clary válaszát meg sem várva visszament a nappaliba, és elkezdett beszélni a lánnyal.
A lány bólintott, és elindult Clary felé. Aztán Clary rájött, hogy az ajtóhoz indult. Miközben elment mellette, szúrós szemmel nézett rám.
-Hát úgy látszik, vele sem leszünk 'legjobb barik' -mutatott idézőjelet Clary, mire Brian ismét nevetni kezdett.
-Nem nézi jó szemmel, hogy vannak lány ismerőseim!
-A barátnőd?
-Igen! -bólintott.
-Akkor már értem.
-Mit? -nézett a fiú furcsán Claryre.
-Hát, hogy ilyen szúrós szemmel néz a lány ismerőseidre. -mondta neki Clary, miközben elindultak.
-Attól még néha idegesítő. Mondtam már neki, hogy bízhat bennem, de nem hallgat arra, amit mondok neki. vagyis az ilyenekre nem.
-Sok olyan fiú van aki ezt mondja, de nagyon kevés az, aki ezt komolyan is gondolja, és be is tartja! Lehet, hogy őt is csalták már meg! -magyarázta Clary.
-Hát jó, de most vegyük példának azt, hogy te vagy a barátnőm, és vertek már át. Attól még hagynád, hogy legyenek lány ismerőseim nem? -kérdezte Brian.
-Igen, hagynám. -bólintott Clary.
-Na, erről beszélek! -tárta szét a karjait Brian tanácstalanul.
-Mindenki máshogy fogja fel az ilyeneket, majd megbékél! -mosolygott rá Clary.
-Ne légy ebben olyan biztos! -nézett rá a fiú nagy szemekkel.

4. fejezet

- Szia! –köszöntötte mosolyogva Claryt.
- Jó reggelt! –köszönt Clary is. –Nem sok, de neked hoztam. Azért, mert Mikulás van, és azért, mert körbe kalauzolsz a városban. –nyújtotta át neki a mikulást.
- Öhm.. Köszönöm. –kicsit mintha bántotta volna a dolog, így rClary érdeklődni kezdett.
- Minden rendben?
- Persze, csak mi nem tartjuk a szokást. De még be sem mutatkoztam! Brian Becker vagyok! –váltott gyorsan témát, és nyújtotta a kezét, hogy kezet foglyon Claryval.
- Én Clary Present vagyok. És hogy érted, hogy nem tartjátok a szokást? –tért vissza a témára, amivel nem keltett Brianban hirtelen valami jó benyomást.
- Hát úgy, hogy nem tartjuk. –rántott vállat, majd megindult.
- És miért nem? –sétált mellette Clary.
- Miért érdekel? Különben sincs hozzá semmi közöd! –akadt ki Brian.
- Én.. Sajnálom! –fordult el Clary, nem szereti, amikor kiáltoznak vele.
Most sokan lehet, hogy idiótának nézitek, hogy akkor, hogyan lehet sötét angyal, de higgyétek el, tényleg az. Ugyanis a sötét angyaloknak is vannak érzéseik. Sőt! Ha a sötét angyalokat megbántják, akkor az sokkal érzékenyebben érinti őket, mint a jó angyalokat, vagy az embereket. Ugyanis a sötét angyalok nagy része abba a sérelembe, és lelki fájdalomba hal bele, amit okoztak nekik. És ezeket a sérelmeket sötét angyalként is magával hordozzák. Ezerszer erősebben.. És a sötét angyalok lényegében azért vannak, hogy a sok fájdalmat visszaadják. És azért, hogy ne legyenek jó angyalok. Hisz a jó angyalok mikor voltak ott? Amikor több ezer emberből lett sötét angyal, mert megbántották őket, vagy, mert nem foglalkoztak velük? Soha nem volt ott velük senki, akkor sem, amikor meg kellett volna védeni őket.
-Sajnálom. Nem akartam felemelni a hangom! –rázta a fejét.
Egy ideig néma csendben sétáltak egymás mellett, amikor Brian megszólalt.
- Két évvel ezelőtt halt meg a nővérem. Pont ezen a napon. Ezért nem ünnepeljük. –mondta szomorúan.
- Nagyon sajnálom. És rész vétem! –mondta Clary őszintén.
- Áh, nem is tudom, hogy ezt miért mondom el neked, hisz nem is ismerlek! –rázta a fejét magán röhögve Brian.
- Hidd el, megbízhatsz bennem! –mondta Clary egy pillanatra őszintén, aztán rájött, hogy ezt felhasználhatja a fiú ellen.
- Mindenki ezt mondja. Ma már ez nem ér semmit. –fordult most Clary felé, tágra nyílt szemekkel.
- Már akinél! –nyelt le egy gombócot a lány, amiről nem tudta, hogy került oda a torkához. Valamiért furcsa érzést keltett benne az, hogy hazudott Briannak.
- És az iskolába mikor iratkozol be? –kérdezte.
- Iskolába? Még nem biztos, hogy beiratkozom.
- Micsoda? Hogy-hogy?
- Hát, erről még nem beszéltem a szüleimmel, lehet, hogy magántanárhoz fogok járni. –újabb hazugságok.
- Miért? –vonta fel a szemöldökét Brian, úgy nézett Claryre, amitől Clarynak kedve lett volna elrohanni.
- Nem szeretem a tömeget. Egy suliban meg tömeg van. Ezért. –nevetett, mintha kínosnak érezné ezt a témát, de Brian nem váltott.
- Nem szereted a tömeget? Pedig te pont úgy nézel ki, mint aki arra éhezik, hogy észrevegyék. Ezt persze ne vedd sértésnek! –kezdett egyből szabadkozni.
- Azért, mert hozzá teszed, hogy ne vegyem sértésnek, még igen is sértő! –háborodott fel Clary.
- Sajnálom, nem úgy gondoltam. –kezdett el szabadkozni Brian.
- Haha, semmi baj, csak vicceltem. És csak úgy mellékesen, tényleg nem bírom a tömeget.
- Rendben, ezt megjegyeztem. –bólintott röhögve.
Miközben sétáltak, Clary azon gondolkodott, vajon hogyan tudná rászedni, hogy elmondja a félelmeit.
- És mi az, amitől a legjobban félsz?
- Hm.. Ez egy jó kérdés. Lehet, hogy ez most hülyén fog hangzani, meg gyerekesnek, de a sötétségtől. Ugyanis kiskoromban szinte minden este, amikor lefeküdtem aludni, furcsa zajokat hallottam. Mintha valaki lépkedne mellettem. És amikor kinyitottam a szemem, elcsöndesedett. De olyan is volt, hogy árnyakat láttam elsuhanni. Vagy hallottam, hogy valaki a nevemet mondja, de amikor rákérdeztem a többieknél, azt mondták, hogy nem szólt senki. Igaz, ez nap közben szokott történni, de ez is eléggé hátborzongató. –beszélt Brian.
- Azta! És még mindig szoktad látni, és hallani ezeket?
- Mondhatni. De eléggé ritkán.
- A szüleid tudnak erről?
- Nem, soha nem mertem elmondani nekik. Féltem, hogy akkor elkezdenek majd pszichológushoz járatni, mert nem hinnének nekem.
- Miért ne hinnének neked?
- Miért tennék? –kérdezett vissza. – Te elhiszed azt, amit mondtam? –tette fel a kérdését.
- Igen, én elhiszem. Régebben velem is ez volt, de veled együtt, én sem szóltam a szüleimnek.
- Miért?
- Volt elég gondjuk. –rántott vállat Clary.
Hirtelen megszólalt Brian telefonja, amit azonnal felvett.
- Micsoda? Hogy történt? Rendben, megyek! –nyomta ki. –Figyelj, nagyon sajnálom, de nekem most mennem kell. Holnap Bepótoljuk rendben?
- Rendben. Mikor? –kiáltott utána Clary, mert Brian azonnal elrohant.
- Ugyanekkor? –kiáltott vissza.
- Benne vagyok! -kiáltott vissza Clary, és nézte, ahogy végig szalad az utcán, majd befordul egy másikba.

2. fejezet

- Nem hiszem el, hogy belerángattál ebbe! - toporzékol Aisha.

- Nyugodj meg! Elleszünk. - mondom neki, hátha lecsillapodik.
- Igen, mert egy embert követni egész nap, tényleg nagyon izgalmas lehet!
- Aisha! Én is megtenném érted! Különben is! Veszek neked kávét!
- Egy kávéval akarsz lefizetni? Az nem éppen fog összejönni!
- Majd meghálálom valahogy! - legyintem le. Mikor Aisha ilyen, nem szabad vele foglalkozni, majd kitisztul a feje.
Ismét a célpontot figyeljük, de semmi változás nem történik, vagy nem jön ki a házból, vagy még azelőtt elment, hogy mi láttuk volna.
A tegnapi eset után nemigen szeretnék a ház közelébe menni, nem szeretnék lebukni, ezért most újra a kávézónál lyukadtam ki, Aishaval az oldalamon. Aisha ennek már nem örül annyira. Kint vagyunk a kávézó előtt, kezünkben egy-egy papír pohárral, benne forró kávéval, és várunk. Mindketten fürkésző tekintettel bámészkodunk a célpont háza felé, és figyelünk, hátha történik valami, de senki sem megy be, és senki sem jön ki. Aisha mellettem elkezd szuszogni, majd sóhajtozni, végül pedig látványosan unatkozni, amire én a szememet kezdem forgatni. Egyre jobban érzem úgy, hogy kár volt magammal  hozni, de szükségem van a társaságára, mert egyedül nem tudnék mit kezdeni magammal. Aztán hirtelen felcsillan a szeme, és széles mosolyra húzza a száját, én pedig értetlen tekintettel fordulok abba az irányba, ahova néz, ami nem más, mint a célpont háza. Ha csak nincs testvére, akkor ő lesz a célpontunk, legalábbis távolról úgy tűnik.
- Kérlek, mondd, hogy ő az! Kérlek! - könyörög Aisha, amin én magamban jót mosolygok.
- Nagy esély van rá, hogy ő az, gyere, menjünk közelebb! - állok fel, és megindulok az utca baloldalán a zebrához, körbenézek és átsétálok, majd lassan elkezdek sétálni a célpont háza előtt. Aisha nagy léptekkel lohol utánam, és hallom, hogy mond valamit, de azt már nem értem, mit. Lassan követem a fiút, leszegett állal, mégis végig kísérem tekintetemmel minden egyes léptét, és amikor látom, hogy ő lekanyarodik, még jobban lelassítom lépteimet, majd befordulok abba az utcába, ahova ő is lekanyarodik. Valakivel beszélget telefonon, hangjáról egyből felismerem: ő volt tegnap a házban, szóval ő Brian. Ismét kanyarodik, mire én is lekanyarodom, és azért könyörgök, hogy ne forduljon hátra, amit szerencsére nem tesz meg. Körülbelül tíz lépésnyi távolság van közöttünk, így elég könnyen meghallhatja, hogy valaki megy mögötte. Gyors sétájából hirtelen lefékez, mire én majdnem neki megyek, de sikerül elkerülnöm az ütközést. Tanácstalanul fordulok meg, hátha Aishanak van valami ötlete, hogy most mit csináljunk, de erről le is mondtam, mikor meglátom, hogy magában nevet, így egy egyszerű mozdulattal megkerülöm a fiút, és tovább sétálok, mert azt tényleg furcsállhatná, hogy miért állok meg én is, amikor ő megáll. Aisha egyre hangosabban nevet, mire megfordulok, és értetlen arccal azt mondom neki, gyere már! de ő áll egy helyben és nevet. Én pedig nem tudom még midig, hogy min. A fiú, aki közöttünk áll, értetlen tekintettel néz Aishara, aztán szemeivel engem kezd el fürkészni, mire érzem, hogy a vér az arcomba szökik. Én is ránézek, és egy halvány mosoly kíséretében integetek neki, mire ő biccent nekem. Én lefagyva állok egy helyben, Aishat várom, hogy alább hagyjon a nevetőgörcse, a fiú pedig megindul, engem megkerülve tovább megy. Mikor kikerül a látóterünkből, Aisha abbahagyja a vihorászást, és mellém lép.
- Ez meg mi volt? - kérdezem kikerekedett szemekkel, mire Aisha vállat von.
- Egy nevetőgörcs. Na menjünk, kövessük tovább! - karol belém, majd elindul az utcán.
Egy iskola felé veszi az irányt, mi is odaindulunk. Mikor meglátjuk, hogy belép a bejárati ajtón, vészjóslóan megyünk utána, de mire belépünk az épületbe, már nem látjuk sehol. Aisha toporzékolni kezd, dühösen dobbant a lábával, kezével a levegőt kezdi ütni, mire én vállon veregetem.
- Nyugodj meg, ez nem érett viselkedés! Tizennyolc éves vagy, viselkedj is úgy! - bólintok, mire ő megforgatja zöld szemeit.
Már épp mondani akar valamit, de egy mély rekedtes férfi hang ezt megakadályozza. Egy negyvenes éveiben járó férfi jön oda hozzánk, pirospozsgás, ártatlan arcán, fülig ér a mosolya.
- Csak nem új diákok érkeztek? - tárja szét kezeit mosolyogva.
- Nem, mi csak egy em.... - kezdi el Aisha, de én gyorsan oldalba könyökölöm, mire nem tudja befejezni azt, amit mondani akar.
- Ő.. úgy érti, hogy iskolát látogatni jöttünk. Még nem biztos, hogy beiratkozunk, de van rá esély!
- Értem! Akkor keresek egy diákot, és megkérem, hogy vezesse körbe önöket! - megy be az egyik terembe, pár másodperc múlva pedig az oldalán egy majdnem velünk egyidős fiúval jön ki. - Ő itt Chad Peterson, az egyik végzős diákunk. Azt mondja, szívesen vállalja a körbevezetésüket! - mosolyog még mindig ránk.
- Sziasztok! - vigyorgott Chad. - Mivel kezdjük? Gyertek utánam! - beszél, majd elindul.
A bejárati ajtóval szemben egy hosszú folyosó vezet végig, itt indulunk neki az iskolai látogatásnak. Chad elmagyarázta, hogy nagyon sok tanuló jár ide, ezért elég sok osztályterem van. A sor, ahol végig megyünk, csak osztálytermekből áll, na meg a szekrényekből. Aztán a folyosó végén balra fordulva megérkezünk az ének, és rajztermekhez. Egymással szemben, egy-egy énekterem áll, ahová benézünk. A termekbe körülbelül negyven diák fér be, amin egy kicsit lesokkoltunk Aishaval. A termek hatalmasak, de ebbe az is közre játszik, hogy tele vannak mindenféle hangszerrel. A terembe lépve baloldalt a terem végében van a tanári asztal, mellette egy szintetizátorral. Az asztal előtt helyezkedik el negyven szék, hat sorba rendezve úgy, hogy három-három szék között középen elvan választva a terület, hogy átlehessen köztük menni. A terem elejében két szekrény van, tele énekkönyvekkel, a szekrények mellett pedig gitárok, hegedűk helyezkednek el, kottatartókkal körülvéve. Ha kimegyünk, vissza a folyosóra, ismételten egymással szemben egy-egy rajzterem helyezkedik el, bennük úgy szint negyven ülőhellyel. Legelöl van egy interaktív tábla, amire nagy eséllyel az anyagokat szokták kivetíteni, mellette nagyobb vászondarabokra és kartonokra, elkészített, csodaszép rajzok vannak kitűzve. Asihaval csak ámuldozunk, hogy egyes emberek milyen gyönyörű alkotásokat tudnak kiadni a kezeik közül. Mint minden teremben, itt is van egy tanári asztal, de itt másabb, mint a többi teremben. Sokkal nagyobb, és tele van mindenféle eszközzel, ami rajzoláshoz szükséges lehet. Chad nem hagyja, hogy elidőzzünk, megyünk is tovább, a menzához érünk. Mikor belépünk, majdhogynem egy kisebb iskolaterület tárul elénk. Baloldalt van két kiszolgáló ablak, azok mellett egymásra halmozva a tálcák. Az egész helyiség tele van asztalokkal és székekkel. A falak barack színt öltöttek magukra, úgy mint minden más teremben. Mikor kimentünk a teremből, akkor jöttünk rá Aishaval, hogy egy kört fogunk megtenni. A menza mellett egy lépcső vezetett le, ami az öltözőkhöz vitt minket, az öltözők után pedig jött a tornaterem. Ennek a lépcsőnek háttal helyezkedett el egy másik lépcső, ami fölfelé vezetett. A földszinten tanultak a középiskolások, az emeleten pedig az általános iskolások. Chad bevezetett minket a torna terembe. Miután elég sok diák jár ide, így a tornatermet is akkorára tervezték, hogy egyszerre három osztály is beférhessen, persze úgy, hogy külön-külön részeken. Minden részen van kötél, zsámoly, szekrény, matrac, és minden más, ami egy tornaórára kellhet. A teremből nyílik még egy ajtó, ami az udvarra vezet, és ha ott végig megyünk, az iskola hátsó bejáratához jutunk. De nem arra mentünk ki, hanem visszamentünk a folyosóra, és ott a felfelé vezető lépcsőn indultunk meg. a Felső rész ugyanúgy volt elrendezve, mint az alsó, csak nem volt tornaterem.Volt még valami más is, amiben különbözött a két szint. A fölső szinten a folyosó legvégén van az informatika terem. Négy sorban hat pad volt egymás mellett, két-két géppel a padokon. A fal tele volt tűzködve táblákkal, informatikai dolgokat ábrázolva. Volt egy szétszerelt gép is a tanári asztal mellett, talán most vehették a gép belső elemeit. Lementünk oda, ahonnan elindultunk, vagyis az iskola előcsarnokába. Chad ott hagyott minket, és bement abba a terembe, ahonnan az igazgató úr kihívta. Oda sétáltunk mi is Aishaval és pásztáztuk a bent lévő embereket, próbáltam visszaemlékezni a tegnapi képre a célpont házában, összpontosítottam az arcokra. Pontosabban csak egy ember arcára: A velem körülbelül egyidős fiúéra. Ahogy szétnéztem az osztályban, a szemem megakadt egy fiún, nagyon úgy éreztem, hogy ő lehetett a képen. Aztán, mikor Chad nevetve odaszólt neki, és azt mondta: - Brian! - akkor megbizonyosodtam arról, hogy bizony tényleg ő a célpont. Gyorsan elálltunk az ajtótól, hogy nehogy meglássanak minket, és gondolkodni kezdtünk.
- Az lenne a legjobb, ha odamennél hozzá, és megkérnéd, hogy vezessen körbe a városban, mert még új vagy, és nem tudod, mi hol van. - nézett rám Aisha, mire feszülten megvontam a vállam.
- Lehet tényleg ezt kéne tennem. De most biztos nem fogok bemenni oda, inkább megvárom amíg újra az utcán nem leszünk.
- Rendben. Miután eléggé fura lenne, ha itt várnánk, menjünk el valahova, tartsuk szemmel máshol.
- Benne vagyok!
Elindultunk ki az iskolából, végül abban állapodtunk meg, hogy visszamegyünk a kávézóhoz. Sejtésünk sem volt, hogy meddig lesz az iskolában Brian, mondjuk azt azért tudtuk, hogy nem fog szinte utánunk kilépni. De azért, mikor már három órája ültünk a kávézóban, és még mindig nem láttuk sehol, mi is kezdtünk türelmetlenné válni. Aisha megint elkezdett magában motyogni, lehet jobban jártam, hogy nem hallottam, mit. Hatalmas szemekkel nézett ki az ablakon, majd az utca elejébe mutatott.
- Az ott ő,  ugye? - kérdezte, mire én nyeltem egyet és bólintottam.
- Menj oda hozzá, és kérd meg, hogy vezessen körbe a városban!
- Oké, megyek!
Aisha szinte kilökött az ajtón, szóval a kezdő lökés meg volt. Elindultam az utcán, Brian felé véve az irányt. Átmentem az utca másik oldalára, ekkor Brian felnézett, hatalmas, barna szemeivel engem fürkészett. Leblokkoltam, nem tudtam megszólalni, csak álltam előtte, ő pedig várta, hogy lépjek valamit, mert nem tudott elmenni mellettem. Ekkor hirtelen összeszedtem magam, és megszólaltam:
- Szia!
- Szia!
- Tudom, hogy nem ismersz, de lehetne egy kérésem? Új vagyok a városban, nem ismerem a helyet, nem tudom mi hol van. Körbe tudnál kísérni?
- A barátnőddel mi van, akivel ma voltál? - vonta fel a szemöldökét. Ezek szerint emlékszik ránk!
- Nem ér rá. Holnap utazik el a nagyszüleihez, és ma be kell csomagolnia. - füllentettem.
- Ez esetben igen. Holnap délben jó lesz?
- Tökéletes.
- Ha megadod a címed, el megyek érted.
- Nem kell köszönöm, majd eljövök én ide! - mosolyogtam rá, és reménykedtem, hogy nem fog erőszakoskodni, hogy eljöjjön értem, amitől szerencsére nem kellett tartanom.
- Akkor holnap!
- Szia! - köszöntünk el egymástól, utána pedig arrébb álltam, ő meg kikerült. Nem sokkal később Aisha is kikerült a kávézóból, és felém indult.
- Na, most már mehetünk? - kérdezte.
- Igen, mehetünk!

1. fejezet

- Clary, figyelsz?

- Hmm? Elnézést, igen figyelek! – válaszolok félkómásan.

- Jól vagy? - kérdezi felvont szemöldökkel a főnököm.

- Miért ne lennék? Csak egy kicsit fáradt vagyok! – dörzsölöm meg szemeimet.

- Hát, akkor nyomás is aludni, ugyanis lenne egy kérésem, amihez kipihentnek kell lenned, hogy tudj koncentrálni. Egy emberről van szó. Meg kell találnod, rá kell ijesztened, bántanod kell. Mikor eléggé meg van ijedve, meg kell ölnöd. – magyarázza a főnököm, meg is értem, egyedül azt nem tudom elképzelni, hogy miért lenne ez különleges küldetés, ha mindig ezt csinálom.

- És ez miért lenne különleges küldetés, hisz eddig is ezt tettem? – kérdezek rá.

-Ó, hidd el Clary, ez egy különleges feladat.

- Nem tudom. Nem biztos, hogy el szeretném vállalni – nézek el, mire főnököm jobb szemöldöke megrándul, ez pedig általában akkor történik meg, ha ideges.

- Hát jó, azért még gondold át, rendben?

- Rendben! - válaszolom. - Még valamit szeretne?

- Nem, nincsen más, megyek is!

Kikelek az ágyból, nyújtózkodom egy kicsit, majd kimegyek az udvarra, körbe nézek, és leülök egy üres padra. A főnök ajánlatán kezdek el gondolkodni. Viszonylag jó ajánlatnak tartom, mert ha elvállalom, és sikeresen teljesítem, akkor jó pontokat szereznék a főnöknél. Az ellene szóló érv pedig az, hogy sok lenne vele a munka, miután a főnök annyit tud a célpontról, hogy hol lakik, semmi mást nem. Kicsit nehéznek tűnik így a küldetés, de nem lehetetlennek. Valamint, ha elfogadom, és sikerül véghezvinnem, akkor talán a főnök adna komolyabb megbízásokat is, jobban megbízna bennem. Igen, ezt fogom tenni, elvállalom! Felpattanok ülőhelyzetemből, átöltözök, és leszállok a Földre. Az angyal lét egyik előnye az, hogy tudsz repülni, így sokkal könnyebb az utazás. Semmi célom nem volt, hogy hova menjek, csak sétáltam, azért a Földön, mert ha a lakóhelyünkön lennék, nagy eséllyel bele botlanék a főnökbe, és úgyis felhozná a küldetést, én pedig még mindig nem vagyok biztos benne. Ragaszkodom ahhoz, hogy elvállaljam, de félek, mi lenne annak a következménye, ha elvállalnám, de nem tudnám teljesíteni. A főnök biztos nem kímélne, és miután nem tudna megölni, mert nincsen emberi szerettem, kínozna folyamatosan, úgy ahogy tud. Mégis úgy érzem, hogy el kell fogadnom, hogy miért, azt viszont nem tudom. Szerintem több is az ellene szóló érv, mint a mellette lévő. Már sötétedik, úgy tervezem, hogy visszamegyek, de nem szeretnék. Jobban szeretek este kint lenni, mint nappal, este olyan másabb, rejtélyesebb. Bár ez sokszor megy a káromra, mert, ha este megyek ki a friss levegőre, másnap eléggé fáradtan ébredek, nem pihenem ki magam. Meg van adva, hogy mikor kell felkelnünk, lényegében az egész életünk arról szól, hogy felkelünk, megbeszélést tartunk, elmegyünk vadászni, visszamegyünk a lakóhelyünkre, alszunk, másnap pedig megismétlődik ez, és így tovább. Szinte minden sötét angyal élete egy nagy körforgás, egy már teljesen unott, betanult menet, amit minden egyes nap eljátszunk. Legszívesebben kilépnék egyik pillanatban ebből a körforgásból, de az biztos, hogy azt nem úsznám meg szárazon. Azok a sötét angyalok, akik nem ebben a körforgásban élnek, ők a főnök kéréseit hajtják végre, amik tényleg különlegesek, és fontosak. Ezek közé az angyalok közé szeretnék tartozni én is, akikre a főnök képes lenne akár az életét is bízni, mert tudja, sosem hagynám cserben. De még nem tartozom közéjük, ám lehet, ez lassan meg fog változni, remélem. Komótosan sétálok tovább, elkezdek egy követ rugdosni a bal cipőm orrával. Ezt addig játszom, amíg a kő, ki nem gurul az út közepére, ahova már nem szeretnék utána menni, így csak tovább sétálok. Hangokat hallok az út túloldaláról, így odafordulok, hogy megtudjam a zaj forrását. Egy alakot látok meg, sötét öltözékben, arcát nem látom, túl messze van. De azt látom, hogy tekintete felém fordul, amitől enyhén kiráz a hideg. Előre fordulok, és gyorsabbra veszem a tempót, bár kétlem, hogy követ, akkor közelebb lenne, azért mégis jobban sietek. Nem hallok semmit, még egy kis neszt sem, azért mégis hátra fordulok, ellenőrzöm, hogy vajon követ-e az ismeretlen. Mire hátra nézek, addigra már hűlt helye sincs. Megrázom a fejem, amitől kicsit kijózanodom a sokkból, és tovább sétálok, amíg meg nem látom, velem szembe, tőlem körülbelül tíz méterre a sötét ruhás alakot. Nem haboztam, anélkül, hogy jobban megnéztem volna, elrepültem, nem is gondolva arra, hogy felfedem neki magamat. Tudom, hogy meglátta a szárnyaimat, de nem érzem, hogy ez olyan nagy baj lenne, valami azt súgja, már úgy is tudta, mi vagyok. Besétálok a lakásomba, magamra zárom az ajtót, leteszem a kulcscsomót, és a hálószobám felé veszem az irányt. Ahogy beérek a szobába, az ágyra vetem magam, és hagyom, hogy az álom, magába szippantson.

- Na Clary, eldöntötted? – kérdezi főnököm másnap.

- Micsodát? –kérdezek vissza, értetlen fejet vágva, nem jut eszembe, miről beszélhet főnököm.

- Hát a küldetést!

-A küldetést? Hát.. –kezdek el gondolkodni.

Megéri-e elvállalnom, vagy nem? Mi lesz a hasznom abból, ha elvállalom, és teljesítem a feladatot? Jó pontok a főnöknél. Na, és mi lesz akkor, ha elvállalom, de nem sikerül teljesíteni? Szerintem jobb, ha ezt nem tudom meg!

- Elvállalom! –vágom rá szinte azonnal a gondolatmenetem után, nehogy meggondolhassam magam.

- Jó hallani! –bólint, egy ’ tudtam, hogy úgy is ez lesz a választásod ’ arc kíséretében a főnököm, mire halványan elmosolyodom.

- Mi lenne az első dolgom?

- Keresd fel az illetőt, és kövesd egy ideig. Itt a cím, ahol lakik. Nem biztos, hogy otthon lesz, azt hallottam, hogy nagyon mászkálós. – rázza a fejét főnököm.

- Rendben, akkor megyek is!

- Sok sikert! –bólintok, majd kilépek az ajtón, végig sétálok a folyosón, és az elém táruló ajtón kilépve, a szabadban találom magam.

Ismételten leszállok a Földre, és elindulok a célpont azonosított helye felé. Mikor a házhoz érek, megbizonyosodhatok arról, amit a főnököm mondott a célpontról, ugyanis, amikor körbejárom a házat, benézek az ablakokon, nem látok senkit. Bekopogtatok, de nem jön válasz, ezért várok még egy kicsit. Ismét bekopogok, de nem habozom túl sokáig, szinte utána megpróbálok benyitni, és ki hitte volna, nem nyílt ki az ajtó. Egy erősebb rúgással az ajtóba beengedem magam, majd visszacsukom az ajtót, hogy azért még se legyen tárva, nyitva.

- Van itt valaki? – kiáltozok, bár tudom, eléggé hülye húzás, hisz ha van itt valaki, olyan gyorsan buktatom le magam, hogy még pislogni sem lesz időm.

Miután nem jön válasz, körbe sétálok a házban, hogy meggyőződjek róla, tényleg nincs itthon senki. Benézek az összes szobába, végig sétálok a konyhán majd a fürdőn is, de sehol sincs egy árva lélek sem, amitől egy kicsit megnyugszom. A nappaliba visszatérve, az egyik kis szekrény tetején, meglátok egy fényképet, amin nagy eséllyel az itt lakó család képe látható. Mire jobban megnézhetném a képet, vagy a kezembe vehetném, beszélgetést hallok kintről, egyre közelebbről.

- Nem zártuk be az ajtót?

- De, bezártuk. Miért?

- Mert most nincs bezárva!

Hallom egy kétségbeesett nő hangját, majd rá pár másodperccel az ajtó nyikorgását is.

- Szerinted van itt valaki? – hallom ismét a nő hangját.

- Kitudja, jobb, ha figyelünk! –suttog a férfi.

- És az nem lehet, hogy nem lett bezárva? - egy unott fiú hang.

Talán ő lesz a célpontunk?

- Nem tudom Brian. Minden esetre figyeljünk. –válaszol a nő.

Valaki megindul a nappali ajtaja felé, gyorsan végig járatom tekintetemet a szoba minden szögletén, kiutat keresve. Végül az emelethez vezető lépcsőt választom, odarohanok, és halkan felsurranok, be az egyik szobába.

A két felnőtt még vált pár szót, amiket már nem értek, a szoba elnyomta őket, majd hallhatom, ahogy kinyílik a nappali ajtaja.

Nem is habozok, kinyitom a szoba ablakát, és lenézek. Ahhoz képest, hogy a második emeleten vagyok, nincs olyan messze a föld. Repülni nem szeretnék, félek, hogy meglátnának, így kiugrom az ablakon, és csak reménykedek, hogy nem fogják meghallani, valamint, hogy nem töröm el semmimet. Amint földet érek, akkora sebességgel, ami csak kitelik tőlem, rohanni kezdek az egyik irányba, hogy látótávolságon kívül legyek. Addig futok, míg elérek egy kávézót, ott végül pedig megállok, mert nem hagyhatom ott a célpontot. Száznyolcvan fokos fordulatot veszek, és az utat kezdem nézni, ahol futottam. A házra rá lehet látni innen is, ami megkönnyítette a dolgomat, nem kell másik helyet keresnem. Hogy ne nézzenek teljesen idiótának, bemegyek, veszek egy pohár kávét, és kiülök az egyik szabad padhoz. Lassan kortyolgatta, várta, hogy megjelenjen a fiú, és követni tudja. Egy órán át ült a kávézóban, és várt, de a fiú csak nem jött ki. Kezdte már unni, így visszatért a lakására.

- Na, hogy ment? –hívta fel a főnöke.

- Nem túl jól. Elmentem a házhoz, de nem volt otthon senki, így betörtem. Kb. tíz perce voltam ott, amikor megjelentek a ház lakói, így kisurrantam. Utána vártam egy kávézónál, hátha kijön a fiú, de nem jött ki, így hazajöttem. Majd holnap újra próbálkozom.

- Tehát fiúról van szó! –mondta sejtelmesen a főnöke.

- Igen, tudtommal. Hacsak nem az anyjáról, vagy az apjáról van szó.

- Kétlem.

- Kérdezhetek valamit? –tért el a tárgytól Clary.

- Persze!

- Miért kell elpusztítanom őt?

- Miért érdekel? –kérdésre kérdéssel. Okos húzás volt a főnökétől!

- Csak kíváncsi vagyok.

- Ne legyél! –válaszolt, majd letette.

Bevezető rész

Vigyázz! - kiáltottam oda társamnak, miután megpróbálták hátulról megtámadni.

- Kösz! - kiáltott vissza, és folytatta tovább a harcot.

Jelenleg egy házban vagyunk, az itt lakókat kell elpusztítanunk. Erős ellenfelek, de nálunk nem erősebbek! Ellenségem megpróbált belém döfni egy kést, de én gyorsabb voltam, kicsavartam a kezét, elvettem a kést tőle, és átszúrtam a szívét. Rángatózott még párat, utána már nem mozdult. Amint visszatértem a bambulásból, mentem segíteni a társamnak, miután ketten támadtak rá. Leszedtem róla az egyiket, és a falhoz vágtam. Egy ideig püföltem, de kezdtem fáradni, így elkezdtem a szememmel keresni egy éles tárgyat. Ami a legközelebb volt, az-az a kés, amit átszúrtam az egyikőjük szívén. Ellenségemet ledobtam a földre, közben kihúztam halott ellenségemből a kést, és azzal rontottam az élőnek. Közben a barátom leterítette a másikat. Egy adott pillanatban felrántottam a földről és ismét a falnak nyomtam harcos társamat, és elvágtam a torkát. Egy ideig még állt a lábán, és a nyakát szorította, megpróbálva elzárni az utat a vér elől, de nem járt sikerrel, így élettelenül terült el a földön.

- Hát ezeknek annyi! - mondtuk egyszerre.

- Menjünk vissza!

- Benne vagyok. A főnök biztos örülni fog!

 - Sikerült elintézni őket? - kérdezte a főnökünk.

- Mindegyiket, uram!

- Rendben. Menjetek pihenni, ugyanis ma még sok mindent kell elintéznünk!

Bólintottunk, elköszöntünk tőle, és elmentünk. Már majdnem elaludtam, amikor kopogtak.

Prológus

Clary vagyok, 18 éves. Túléltem a halált. Valakinek ez hülyén hangzik, van, akinek nem. A lényeg az, hogy egy évvel ezelőtt még ember voltam, és megpróbáltak megölni, de ez nem jött össze, így még most is itt vagyok és virulok. Egy a bökkenő, még pedig az, hogy sötét angyal lettem. Ami azt jelenti, hogy ölök. Embert és angyalt egyaránt. Az emberek azt mondják, hogy a jó angyalokat sehogy sem lehet megölni. Ez az egész egy nagy marhaság, tévhit. Miért ne lehetne őket megölni? Hisz mindenkit meglehet ölni! Csak az emberek nem tudják ennek a módját, így ezt a hazugságot veszik a fejükbe. Ugyanúgy lehet megölni őket, mint minket, sötét angyalokat. Kínzással. Ha az emberi szeretteiket bántjuk, az - az angyalnak is árt. Ha pedig megölünk egy olyan embert, akit szeretnek az angyalok, akkor azok az angyalok is meghalnak, így megy ez. Mi, angyalok is az emberek között járunk többnyire, és szinte úgy is élünk, mint ők. Már amikor. A sötét angyalok dolga, hogy megöljék az összes jó angyalt. Nagyon sokat próbálkozunk, de a jó angyalok sem adják fel egykönnyen. A jó angyalok elleni harcok az elején csak azért ment, hogy megöljük őket, de most már a visszavágásaik is közre játszanak. A sötét angyalok vezetője pedig nem nyugszik addig, amíg a jó angyalok összese meg nem hal.

Bevezető

Sziasztok! Igen, igen, ismét egy új blog, javíthatatlan vagyok. Azzal kezdeném, hogy az előző blogomat -Én és az Életem- kitöröltem, ugyanis senki sem írt sehol üzenetet, hogy esetleg szeretné átvenni a blog vezetését, szerkesztését. Sajnálom, hogy ez lett a vége, ugyanis annál a blognál is úgy kezdtem, hogy 'na, majd ezt a blogot be fogom fejezni!', de hát, ebből sem lett semmi. De ez most tényleg meg fog változni, ígérem! Ugyanis, elkezdtem egy újabb blogot, ami az én agyzsigereimet is leköti, és egy 'kicsit' másabb stílust vesz át, mint az eddigi blogjaim, a sok ezer blogoldalon, ahová beregisztráltam:)). Nem tudom, hogy mennyire szeretitek a misztikus történeteket, mindenesetre, ez most az lesz. Így ezt a blogot azoknak küldöm, akik szeretik a szerelmes, misztikus lényekkel teli, érzelgős blogokat/ könyveket/novellákat stb., stb.. Talán ez az első blogom, amit nagy élvezettel írok.. Próbáltam egy kis humort is belecsempészni, de a vicceim - amiket ne aggódjatok, nem kell olyan sokáig olvasnotok, ugyanis egy idő után valahogy mindig elmegy a blogjaimon humor, ezt már megfigyeltem - eléggé laposak lesznek. Ahogy elolvastam azt, amit idáig írtam, rá kellett, hogy jöjjek, a történet eléggé lassan indul be szerintem, ami miatt előre is bocsánatot kérek, de ez most így alakult. Na, mindegy, gondoltam tájékoztatlak titeket ezekről a dolgokról a bloggal kapcsolatban. Ja, és még valami: A blog első kb. 10 részét már előre megírtam, így ha valami nem tetszik a történetben, akkor sajnálom, de már nem tudok rajta változtatni. Ettől a blogtól kezdve felhagyok az olyan ígéretekkel, hogy mindennap lesz rész, de megpróbálom tartani azt, hogy minden héten legyen egy rész - nem ígérem, hogy minden héten ugyanazon a napon lesz -. Esetleg arról is lehet szó, hogy egy héten két rész lesz, bár ez attól függ, hogy mennyire leszek elfoglalt. Na, mindegy, a lényeg az, hogy egy héten egy rész garantált. Na de csak ennyit akartam, előre is jó olvasást a bloghoz! :)) UI: Ha tetszeni fog a blog, akkor kérlek, majd ajánljátok a barátaitoknak is! :)) UUI: Ma négy bejegyzést fogok feltenni: a bevezetőt, a prológust, a bevezető részt és az első 'normális' részt! :))