1. fejezet

- Clary, figyelsz?

- Hmm? Elnézést, igen figyelek! – válaszolok félkómásan.

- Jól vagy? - kérdezi felvont szemöldökkel a főnököm.

- Miért ne lennék? Csak egy kicsit fáradt vagyok! – dörzsölöm meg szemeimet.

- Hát, akkor nyomás is aludni, ugyanis lenne egy kérésem, amihez kipihentnek kell lenned, hogy tudj koncentrálni. Egy emberről van szó. Meg kell találnod, rá kell ijesztened, bántanod kell. Mikor eléggé meg van ijedve, meg kell ölnöd. – magyarázza a főnököm, meg is értem, egyedül azt nem tudom elképzelni, hogy miért lenne ez különleges küldetés, ha mindig ezt csinálom.

- És ez miért lenne különleges küldetés, hisz eddig is ezt tettem? – kérdezek rá.

-Ó, hidd el Clary, ez egy különleges feladat.

- Nem tudom. Nem biztos, hogy el szeretném vállalni – nézek el, mire főnököm jobb szemöldöke megrándul, ez pedig általában akkor történik meg, ha ideges.

- Hát jó, azért még gondold át, rendben?

- Rendben! - válaszolom. - Még valamit szeretne?

- Nem, nincsen más, megyek is!

Kikelek az ágyból, nyújtózkodom egy kicsit, majd kimegyek az udvarra, körbe nézek, és leülök egy üres padra. A főnök ajánlatán kezdek el gondolkodni. Viszonylag jó ajánlatnak tartom, mert ha elvállalom, és sikeresen teljesítem, akkor jó pontokat szereznék a főnöknél. Az ellene szóló érv pedig az, hogy sok lenne vele a munka, miután a főnök annyit tud a célpontról, hogy hol lakik, semmi mást nem. Kicsit nehéznek tűnik így a küldetés, de nem lehetetlennek. Valamint, ha elfogadom, és sikerül véghezvinnem, akkor talán a főnök adna komolyabb megbízásokat is, jobban megbízna bennem. Igen, ezt fogom tenni, elvállalom! Felpattanok ülőhelyzetemből, átöltözök, és leszállok a Földre. Az angyal lét egyik előnye az, hogy tudsz repülni, így sokkal könnyebb az utazás. Semmi célom nem volt, hogy hova menjek, csak sétáltam, azért a Földön, mert ha a lakóhelyünkön lennék, nagy eséllyel bele botlanék a főnökbe, és úgyis felhozná a küldetést, én pedig még mindig nem vagyok biztos benne. Ragaszkodom ahhoz, hogy elvállaljam, de félek, mi lenne annak a következménye, ha elvállalnám, de nem tudnám teljesíteni. A főnök biztos nem kímélne, és miután nem tudna megölni, mert nincsen emberi szerettem, kínozna folyamatosan, úgy ahogy tud. Mégis úgy érzem, hogy el kell fogadnom, hogy miért, azt viszont nem tudom. Szerintem több is az ellene szóló érv, mint a mellette lévő. Már sötétedik, úgy tervezem, hogy visszamegyek, de nem szeretnék. Jobban szeretek este kint lenni, mint nappal, este olyan másabb, rejtélyesebb. Bár ez sokszor megy a káromra, mert, ha este megyek ki a friss levegőre, másnap eléggé fáradtan ébredek, nem pihenem ki magam. Meg van adva, hogy mikor kell felkelnünk, lényegében az egész életünk arról szól, hogy felkelünk, megbeszélést tartunk, elmegyünk vadászni, visszamegyünk a lakóhelyünkre, alszunk, másnap pedig megismétlődik ez, és így tovább. Szinte minden sötét angyal élete egy nagy körforgás, egy már teljesen unott, betanult menet, amit minden egyes nap eljátszunk. Legszívesebben kilépnék egyik pillanatban ebből a körforgásból, de az biztos, hogy azt nem úsznám meg szárazon. Azok a sötét angyalok, akik nem ebben a körforgásban élnek, ők a főnök kéréseit hajtják végre, amik tényleg különlegesek, és fontosak. Ezek közé az angyalok közé szeretnék tartozni én is, akikre a főnök képes lenne akár az életét is bízni, mert tudja, sosem hagynám cserben. De még nem tartozom közéjük, ám lehet, ez lassan meg fog változni, remélem. Komótosan sétálok tovább, elkezdek egy követ rugdosni a bal cipőm orrával. Ezt addig játszom, amíg a kő, ki nem gurul az út közepére, ahova már nem szeretnék utána menni, így csak tovább sétálok. Hangokat hallok az út túloldaláról, így odafordulok, hogy megtudjam a zaj forrását. Egy alakot látok meg, sötét öltözékben, arcát nem látom, túl messze van. De azt látom, hogy tekintete felém fordul, amitől enyhén kiráz a hideg. Előre fordulok, és gyorsabbra veszem a tempót, bár kétlem, hogy követ, akkor közelebb lenne, azért mégis jobban sietek. Nem hallok semmit, még egy kis neszt sem, azért mégis hátra fordulok, ellenőrzöm, hogy vajon követ-e az ismeretlen. Mire hátra nézek, addigra már hűlt helye sincs. Megrázom a fejem, amitől kicsit kijózanodom a sokkból, és tovább sétálok, amíg meg nem látom, velem szembe, tőlem körülbelül tíz méterre a sötét ruhás alakot. Nem haboztam, anélkül, hogy jobban megnéztem volna, elrepültem, nem is gondolva arra, hogy felfedem neki magamat. Tudom, hogy meglátta a szárnyaimat, de nem érzem, hogy ez olyan nagy baj lenne, valami azt súgja, már úgy is tudta, mi vagyok. Besétálok a lakásomba, magamra zárom az ajtót, leteszem a kulcscsomót, és a hálószobám felé veszem az irányt. Ahogy beérek a szobába, az ágyra vetem magam, és hagyom, hogy az álom, magába szippantson.

- Na Clary, eldöntötted? – kérdezi főnököm másnap.

- Micsodát? –kérdezek vissza, értetlen fejet vágva, nem jut eszembe, miről beszélhet főnököm.

- Hát a küldetést!

-A küldetést? Hát.. –kezdek el gondolkodni.

Megéri-e elvállalnom, vagy nem? Mi lesz a hasznom abból, ha elvállalom, és teljesítem a feladatot? Jó pontok a főnöknél. Na, és mi lesz akkor, ha elvállalom, de nem sikerül teljesíteni? Szerintem jobb, ha ezt nem tudom meg!

- Elvállalom! –vágom rá szinte azonnal a gondolatmenetem után, nehogy meggondolhassam magam.

- Jó hallani! –bólint, egy ’ tudtam, hogy úgy is ez lesz a választásod ’ arc kíséretében a főnököm, mire halványan elmosolyodom.

- Mi lenne az első dolgom?

- Keresd fel az illetőt, és kövesd egy ideig. Itt a cím, ahol lakik. Nem biztos, hogy otthon lesz, azt hallottam, hogy nagyon mászkálós. – rázza a fejét főnököm.

- Rendben, akkor megyek is!

- Sok sikert! –bólintok, majd kilépek az ajtón, végig sétálok a folyosón, és az elém táruló ajtón kilépve, a szabadban találom magam.

Ismételten leszállok a Földre, és elindulok a célpont azonosított helye felé. Mikor a házhoz érek, megbizonyosodhatok arról, amit a főnököm mondott a célpontról, ugyanis, amikor körbejárom a házat, benézek az ablakokon, nem látok senkit. Bekopogtatok, de nem jön válasz, ezért várok még egy kicsit. Ismét bekopogok, de nem habozom túl sokáig, szinte utána megpróbálok benyitni, és ki hitte volna, nem nyílt ki az ajtó. Egy erősebb rúgással az ajtóba beengedem magam, majd visszacsukom az ajtót, hogy azért még se legyen tárva, nyitva.

- Van itt valaki? – kiáltozok, bár tudom, eléggé hülye húzás, hisz ha van itt valaki, olyan gyorsan buktatom le magam, hogy még pislogni sem lesz időm.

Miután nem jön válasz, körbe sétálok a házban, hogy meggyőződjek róla, tényleg nincs itthon senki. Benézek az összes szobába, végig sétálok a konyhán majd a fürdőn is, de sehol sincs egy árva lélek sem, amitől egy kicsit megnyugszom. A nappaliba visszatérve, az egyik kis szekrény tetején, meglátok egy fényképet, amin nagy eséllyel az itt lakó család képe látható. Mire jobban megnézhetném a képet, vagy a kezembe vehetném, beszélgetést hallok kintről, egyre közelebbről.

- Nem zártuk be az ajtót?

- De, bezártuk. Miért?

- Mert most nincs bezárva!

Hallom egy kétségbeesett nő hangját, majd rá pár másodperccel az ajtó nyikorgását is.

- Szerinted van itt valaki? – hallom ismét a nő hangját.

- Kitudja, jobb, ha figyelünk! –suttog a férfi.

- És az nem lehet, hogy nem lett bezárva? - egy unott fiú hang.

Talán ő lesz a célpontunk?

- Nem tudom Brian. Minden esetre figyeljünk. –válaszol a nő.

Valaki megindul a nappali ajtaja felé, gyorsan végig járatom tekintetemet a szoba minden szögletén, kiutat keresve. Végül az emelethez vezető lépcsőt választom, odarohanok, és halkan felsurranok, be az egyik szobába.

A két felnőtt még vált pár szót, amiket már nem értek, a szoba elnyomta őket, majd hallhatom, ahogy kinyílik a nappali ajtaja.

Nem is habozok, kinyitom a szoba ablakát, és lenézek. Ahhoz képest, hogy a második emeleten vagyok, nincs olyan messze a föld. Repülni nem szeretnék, félek, hogy meglátnának, így kiugrom az ablakon, és csak reménykedek, hogy nem fogják meghallani, valamint, hogy nem töröm el semmimet. Amint földet érek, akkora sebességgel, ami csak kitelik tőlem, rohanni kezdek az egyik irányba, hogy látótávolságon kívül legyek. Addig futok, míg elérek egy kávézót, ott végül pedig megállok, mert nem hagyhatom ott a célpontot. Száznyolcvan fokos fordulatot veszek, és az utat kezdem nézni, ahol futottam. A házra rá lehet látni innen is, ami megkönnyítette a dolgomat, nem kell másik helyet keresnem. Hogy ne nézzenek teljesen idiótának, bemegyek, veszek egy pohár kávét, és kiülök az egyik szabad padhoz. Lassan kortyolgatta, várta, hogy megjelenjen a fiú, és követni tudja. Egy órán át ült a kávézóban, és várt, de a fiú csak nem jött ki. Kezdte már unni, így visszatért a lakására.

- Na, hogy ment? –hívta fel a főnöke.

- Nem túl jól. Elmentem a házhoz, de nem volt otthon senki, így betörtem. Kb. tíz perce voltam ott, amikor megjelentek a ház lakói, így kisurrantam. Utána vártam egy kávézónál, hátha kijön a fiú, de nem jött ki, így hazajöttem. Majd holnap újra próbálkozom.

- Tehát fiúról van szó! –mondta sejtelmesen a főnöke.

- Igen, tudtommal. Hacsak nem az anyjáról, vagy az apjáról van szó.

- Kétlem.

- Kérdezhetek valamit? –tért el a tárgytól Clary.

- Persze!

- Miért kell elpusztítanom őt?

- Miért érdekel? –kérdésre kérdéssel. Okos húzás volt a főnökétől!

- Csak kíváncsi vagyok.

- Ne legyél! –válaszolt, majd letette.