- Nyugodj meg! Elleszünk. - mondom neki, hátha lecsillapodik.
- Igen, mert egy embert követni egész nap, tényleg nagyon izgalmas lehet!
- Aisha! Én is megtenném érted! Különben is! Veszek neked kávét!
- Egy kávéval akarsz lefizetni? Az nem éppen fog összejönni!
- Majd meghálálom valahogy! - legyintem le. Mikor Aisha ilyen, nem szabad vele foglalkozni, majd kitisztul a feje.
Ismét a célpontot figyeljük, de semmi változás nem történik, vagy nem jön ki a házból, vagy még azelőtt elment, hogy mi láttuk volna.
A tegnapi eset után nemigen szeretnék a ház közelébe menni, nem szeretnék lebukni, ezért most újra a kávézónál lyukadtam ki, Aishaval az oldalamon. Aisha ennek már nem örül annyira. Kint vagyunk a kávézó előtt, kezünkben egy-egy papír pohárral, benne forró kávéval, és várunk. Mindketten fürkésző tekintettel bámészkodunk a célpont háza felé, és figyelünk, hátha történik valami, de senki sem megy be, és senki sem jön ki. Aisha mellettem elkezd szuszogni, majd sóhajtozni, végül pedig látványosan unatkozni, amire én a szememet kezdem forgatni. Egyre jobban érzem úgy, hogy kár volt magammal hozni, de szükségem van a társaságára, mert egyedül nem tudnék mit kezdeni magammal. Aztán hirtelen felcsillan a szeme, és széles mosolyra húzza a száját, én pedig értetlen tekintettel fordulok abba az irányba, ahova néz, ami nem más, mint a célpont háza. Ha csak nincs testvére, akkor ő lesz a célpontunk, legalábbis távolról úgy tűnik.
- Kérlek, mondd, hogy ő az! Kérlek! - könyörög Aisha, amin én magamban jót mosolygok.
- Nagy esély van rá, hogy ő az, gyere, menjünk közelebb! - állok fel, és megindulok az utca baloldalán a zebrához, körbenézek és átsétálok, majd lassan elkezdek sétálni a célpont háza előtt. Aisha nagy léptekkel lohol utánam, és hallom, hogy mond valamit, de azt már nem értem, mit. Lassan követem a fiút, leszegett állal, mégis végig kísérem tekintetemmel minden egyes léptét, és amikor látom, hogy ő lekanyarodik, még jobban lelassítom lépteimet, majd befordulok abba az utcába, ahova ő is lekanyarodik. Valakivel beszélget telefonon, hangjáról egyből felismerem: ő volt tegnap a házban, szóval ő Brian. Ismét kanyarodik, mire én is lekanyarodom, és azért könyörgök, hogy ne forduljon hátra, amit szerencsére nem tesz meg. Körülbelül tíz lépésnyi távolság van közöttünk, így elég könnyen meghallhatja, hogy valaki megy mögötte. Gyors sétájából hirtelen lefékez, mire én majdnem neki megyek, de sikerül elkerülnöm az ütközést. Tanácstalanul fordulok meg, hátha Aishanak van valami ötlete, hogy most mit csináljunk, de erről le is mondtam, mikor meglátom, hogy magában nevet, így egy egyszerű mozdulattal megkerülöm a fiút, és tovább sétálok, mert azt tényleg furcsállhatná, hogy miért állok meg én is, amikor ő megáll. Aisha egyre hangosabban nevet, mire megfordulok, és értetlen arccal azt mondom neki, gyere már! de ő áll egy helyben és nevet. Én pedig nem tudom még midig, hogy min. A fiú, aki közöttünk áll, értetlen tekintettel néz Aishara, aztán szemeivel engem kezd el fürkészni, mire érzem, hogy a vér az arcomba szökik. Én is ránézek, és egy halvány mosoly kíséretében integetek neki, mire ő biccent nekem. Én lefagyva állok egy helyben, Aishat várom, hogy alább hagyjon a nevetőgörcse, a fiú pedig megindul, engem megkerülve tovább megy. Mikor kikerül a látóterünkből, Aisha abbahagyja a vihorászást, és mellém lép.
- Ez meg mi volt? - kérdezem kikerekedett szemekkel, mire Aisha vállat von.
- Egy nevetőgörcs. Na menjünk, kövessük tovább! - karol belém, majd elindul az utcán.
Egy iskola felé veszi az irányt, mi is odaindulunk. Mikor meglátjuk, hogy belép a bejárati ajtón, vészjóslóan megyünk utána, de mire belépünk az épületbe, már nem látjuk sehol. Aisha toporzékolni kezd, dühösen dobbant a lábával, kezével a levegőt kezdi ütni, mire én vállon veregetem.
- Nyugodj meg, ez nem érett viselkedés! Tizennyolc éves vagy, viselkedj is úgy! - bólintok, mire ő megforgatja zöld szemeit.
Már épp mondani akar valamit, de egy mély rekedtes férfi hang ezt megakadályozza. Egy negyvenes éveiben járó férfi jön oda hozzánk, pirospozsgás, ártatlan arcán, fülig ér a mosolya.
- Csak nem új diákok érkeztek? - tárja szét kezeit mosolyogva.
- Nem, mi csak egy em.... - kezdi el Aisha, de én gyorsan oldalba könyökölöm, mire nem tudja befejezni azt, amit mondani akar.
- Ő.. úgy érti, hogy iskolát látogatni jöttünk. Még nem biztos, hogy beiratkozunk, de van rá esély!
- Értem! Akkor keresek egy diákot, és megkérem, hogy vezesse körbe önöket! - megy be az egyik terembe, pár másodperc múlva pedig az oldalán egy majdnem velünk egyidős fiúval jön ki. - Ő itt Chad Peterson, az egyik végzős diákunk. Azt mondja, szívesen vállalja a körbevezetésüket! - mosolyog még mindig ránk.
- Sziasztok! - vigyorgott Chad. - Mivel kezdjük? Gyertek utánam! - beszél, majd elindul.
A bejárati ajtóval szemben egy hosszú folyosó vezet végig, itt indulunk neki az iskolai látogatásnak. Chad elmagyarázta, hogy nagyon sok tanuló jár ide, ezért elég sok osztályterem van. A sor, ahol végig megyünk, csak osztálytermekből áll, na meg a szekrényekből. Aztán a folyosó végén balra fordulva megérkezünk az ének, és rajztermekhez. Egymással szemben, egy-egy énekterem áll, ahová benézünk. A termekbe körülbelül negyven diák fér be, amin egy kicsit lesokkoltunk Aishaval. A termek hatalmasak, de ebbe az is közre játszik, hogy tele vannak mindenféle hangszerrel. A terembe lépve baloldalt a terem végében van a tanári asztal, mellette egy szintetizátorral. Az asztal előtt helyezkedik el negyven szék, hat sorba rendezve úgy, hogy három-három szék között középen elvan választva a terület, hogy átlehessen köztük menni. A terem elejében két szekrény van, tele énekkönyvekkel, a szekrények mellett pedig gitárok, hegedűk helyezkednek el, kottatartókkal körülvéve. Ha kimegyünk, vissza a folyosóra, ismételten egymással szemben egy-egy rajzterem helyezkedik el, bennük úgy szint negyven ülőhellyel. Legelöl van egy interaktív tábla, amire nagy eséllyel az anyagokat szokták kivetíteni, mellette nagyobb vászondarabokra és kartonokra, elkészített, csodaszép rajzok vannak kitűzve. Asihaval csak ámuldozunk, hogy egyes emberek milyen gyönyörű alkotásokat tudnak kiadni a kezeik közül. Mint minden teremben, itt is van egy tanári asztal, de itt másabb, mint a többi teremben. Sokkal nagyobb, és tele van mindenféle eszközzel, ami rajzoláshoz szükséges lehet. Chad nem hagyja, hogy elidőzzünk, megyünk is tovább, a menzához érünk. Mikor belépünk, majdhogynem egy kisebb iskolaterület tárul elénk. Baloldalt van két kiszolgáló ablak, azok mellett egymásra halmozva a tálcák. Az egész helyiség tele van asztalokkal és székekkel. A falak barack színt öltöttek magukra, úgy mint minden más teremben. Mikor kimentünk a teremből, akkor jöttünk rá Aishaval, hogy egy kört fogunk megtenni. A menza mellett egy lépcső vezetett le, ami az öltözőkhöz vitt minket, az öltözők után pedig jött a tornaterem. Ennek a lépcsőnek háttal helyezkedett el egy másik lépcső, ami fölfelé vezetett. A földszinten tanultak a középiskolások, az emeleten pedig az általános iskolások. Chad bevezetett minket a torna terembe. Miután elég sok diák jár ide, így a tornatermet is akkorára tervezték, hogy egyszerre három osztály is beférhessen, persze úgy, hogy külön-külön részeken. Minden részen van kötél, zsámoly, szekrény, matrac, és minden más, ami egy tornaórára kellhet. A teremből nyílik még egy ajtó, ami az udvarra vezet, és ha ott végig megyünk, az iskola hátsó bejáratához jutunk. De nem arra mentünk ki, hanem visszamentünk a folyosóra, és ott a felfelé vezető lépcsőn indultunk meg. a Felső rész ugyanúgy volt elrendezve, mint az alsó, csak nem volt tornaterem.Volt még valami más is, amiben különbözött a két szint. A fölső szinten a folyosó legvégén van az informatika terem. Négy sorban hat pad volt egymás mellett, két-két géppel a padokon. A fal tele volt tűzködve táblákkal, informatikai dolgokat ábrázolva. Volt egy szétszerelt gép is a tanári asztal mellett, talán most vehették a gép belső elemeit. Lementünk oda, ahonnan elindultunk, vagyis az iskola előcsarnokába. Chad ott hagyott minket, és bement abba a terembe, ahonnan az igazgató úr kihívta. Oda sétáltunk mi is Aishaval és pásztáztuk a bent lévő embereket, próbáltam visszaemlékezni a tegnapi képre a célpont házában, összpontosítottam az arcokra. Pontosabban csak egy ember arcára: A velem körülbelül egyidős fiúéra. Ahogy szétnéztem az osztályban, a szemem megakadt egy fiún, nagyon úgy éreztem, hogy ő lehetett a képen. Aztán, mikor Chad nevetve odaszólt neki, és azt mondta: - Brian! - akkor megbizonyosodtam arról, hogy bizony tényleg ő a célpont. Gyorsan elálltunk az ajtótól, hogy nehogy meglássanak minket, és gondolkodni kezdtünk.
- Az lenne a legjobb, ha odamennél hozzá, és megkérnéd, hogy vezessen körbe a városban, mert még új vagy, és nem tudod, mi hol van. - nézett rám Aisha, mire feszülten megvontam a vállam.
- Lehet tényleg ezt kéne tennem. De most biztos nem fogok bemenni oda, inkább megvárom amíg újra az utcán nem leszünk.
- Rendben. Miután eléggé fura lenne, ha itt várnánk, menjünk el valahova, tartsuk szemmel máshol.
- Benne vagyok!
Elindultunk ki az iskolából, végül abban állapodtunk meg, hogy visszamegyünk a kávézóhoz. Sejtésünk sem volt, hogy meddig lesz az iskolában Brian, mondjuk azt azért tudtuk, hogy nem fog szinte utánunk kilépni. De azért, mikor már három órája ültünk a kávézóban, és még mindig nem láttuk sehol, mi is kezdtünk türelmetlenné válni. Aisha megint elkezdett magában motyogni, lehet jobban jártam, hogy nem hallottam, mit. Hatalmas szemekkel nézett ki az ablakon, majd az utca elejébe mutatott.
- Az ott ő, ugye? - kérdezte, mire én nyeltem egyet és bólintottam.
- Menj oda hozzá, és kérd meg, hogy vezessen körbe a városban!
- Oké, megyek!
Aisha szinte kilökött az ajtón, szóval a kezdő lökés meg volt. Elindultam az utcán, Brian felé véve az irányt. Átmentem az utca másik oldalára, ekkor Brian felnézett, hatalmas, barna szemeivel engem fürkészett. Leblokkoltam, nem tudtam megszólalni, csak álltam előtte, ő pedig várta, hogy lépjek valamit, mert nem tudott elmenni mellettem. Ekkor hirtelen összeszedtem magam, és megszólaltam:
- Szia!
- Szia!
- Tudom, hogy nem ismersz, de lehetne egy kérésem? Új vagyok a városban, nem ismerem a helyet, nem tudom mi hol van. Körbe tudnál kísérni?
- A barátnőddel mi van, akivel ma voltál? - vonta fel a szemöldökét. Ezek szerint emlékszik ránk!
- Nem ér rá. Holnap utazik el a nagyszüleihez, és ma be kell csomagolnia. - füllentettem.
- Ez esetben igen. Holnap délben jó lesz?
- Tökéletes.
- Ha megadod a címed, el megyek érted.
- Nem kell köszönöm, majd eljövök én ide! - mosolyogtam rá, és reménykedtem, hogy nem fog erőszakoskodni, hogy eljöjjön értem, amitől szerencsére nem kellett tartanom.
- Akkor holnap!
- Szia! - köszöntünk el egymástól, utána pedig arrébb álltam, ő meg kikerült. Nem sokkal később Aisha is kikerült a kávézóból, és felém indult.
- Na, most már mehetünk? - kérdezte.
- Igen, mehetünk!
- Igen, mert egy embert követni egész nap, tényleg nagyon izgalmas lehet!
- Aisha! Én is megtenném érted! Különben is! Veszek neked kávét!
- Egy kávéval akarsz lefizetni? Az nem éppen fog összejönni!
- Majd meghálálom valahogy! - legyintem le. Mikor Aisha ilyen, nem szabad vele foglalkozni, majd kitisztul a feje.
Ismét a célpontot figyeljük, de semmi változás nem történik, vagy nem jön ki a házból, vagy még azelőtt elment, hogy mi láttuk volna.
A tegnapi eset után nemigen szeretnék a ház közelébe menni, nem szeretnék lebukni, ezért most újra a kávézónál lyukadtam ki, Aishaval az oldalamon. Aisha ennek már nem örül annyira. Kint vagyunk a kávézó előtt, kezünkben egy-egy papír pohárral, benne forró kávéval, és várunk. Mindketten fürkésző tekintettel bámészkodunk a célpont háza felé, és figyelünk, hátha történik valami, de senki sem megy be, és senki sem jön ki. Aisha mellettem elkezd szuszogni, majd sóhajtozni, végül pedig látványosan unatkozni, amire én a szememet kezdem forgatni. Egyre jobban érzem úgy, hogy kár volt magammal hozni, de szükségem van a társaságára, mert egyedül nem tudnék mit kezdeni magammal. Aztán hirtelen felcsillan a szeme, és széles mosolyra húzza a száját, én pedig értetlen tekintettel fordulok abba az irányba, ahova néz, ami nem más, mint a célpont háza. Ha csak nincs testvére, akkor ő lesz a célpontunk, legalábbis távolról úgy tűnik.
- Kérlek, mondd, hogy ő az! Kérlek! - könyörög Aisha, amin én magamban jót mosolygok.
- Nagy esély van rá, hogy ő az, gyere, menjünk közelebb! - állok fel, és megindulok az utca baloldalán a zebrához, körbenézek és átsétálok, majd lassan elkezdek sétálni a célpont háza előtt. Aisha nagy léptekkel lohol utánam, és hallom, hogy mond valamit, de azt már nem értem, mit. Lassan követem a fiút, leszegett állal, mégis végig kísérem tekintetemmel minden egyes léptét, és amikor látom, hogy ő lekanyarodik, még jobban lelassítom lépteimet, majd befordulok abba az utcába, ahova ő is lekanyarodik. Valakivel beszélget telefonon, hangjáról egyből felismerem: ő volt tegnap a házban, szóval ő Brian. Ismét kanyarodik, mire én is lekanyarodom, és azért könyörgök, hogy ne forduljon hátra, amit szerencsére nem tesz meg. Körülbelül tíz lépésnyi távolság van közöttünk, így elég könnyen meghallhatja, hogy valaki megy mögötte. Gyors sétájából hirtelen lefékez, mire én majdnem neki megyek, de sikerül elkerülnöm az ütközést. Tanácstalanul fordulok meg, hátha Aishanak van valami ötlete, hogy most mit csináljunk, de erről le is mondtam, mikor meglátom, hogy magában nevet, így egy egyszerű mozdulattal megkerülöm a fiút, és tovább sétálok, mert azt tényleg furcsállhatná, hogy miért állok meg én is, amikor ő megáll. Aisha egyre hangosabban nevet, mire megfordulok, és értetlen arccal azt mondom neki, gyere már! de ő áll egy helyben és nevet. Én pedig nem tudom még midig, hogy min. A fiú, aki közöttünk áll, értetlen tekintettel néz Aishara, aztán szemeivel engem kezd el fürkészni, mire érzem, hogy a vér az arcomba szökik. Én is ránézek, és egy halvány mosoly kíséretében integetek neki, mire ő biccent nekem. Én lefagyva állok egy helyben, Aishat várom, hogy alább hagyjon a nevetőgörcse, a fiú pedig megindul, engem megkerülve tovább megy. Mikor kikerül a látóterünkből, Aisha abbahagyja a vihorászást, és mellém lép.
- Ez meg mi volt? - kérdezem kikerekedett szemekkel, mire Aisha vállat von.
- Egy nevetőgörcs. Na menjünk, kövessük tovább! - karol belém, majd elindul az utcán.
Egy iskola felé veszi az irányt, mi is odaindulunk. Mikor meglátjuk, hogy belép a bejárati ajtón, vészjóslóan megyünk utána, de mire belépünk az épületbe, már nem látjuk sehol. Aisha toporzékolni kezd, dühösen dobbant a lábával, kezével a levegőt kezdi ütni, mire én vállon veregetem.
- Nyugodj meg, ez nem érett viselkedés! Tizennyolc éves vagy, viselkedj is úgy! - bólintok, mire ő megforgatja zöld szemeit.
Már épp mondani akar valamit, de egy mély rekedtes férfi hang ezt megakadályozza. Egy negyvenes éveiben járó férfi jön oda hozzánk, pirospozsgás, ártatlan arcán, fülig ér a mosolya.
- Csak nem új diákok érkeztek? - tárja szét kezeit mosolyogva.
- Nem, mi csak egy em.... - kezdi el Aisha, de én gyorsan oldalba könyökölöm, mire nem tudja befejezni azt, amit mondani akar.
- Ő.. úgy érti, hogy iskolát látogatni jöttünk. Még nem biztos, hogy beiratkozunk, de van rá esély!
- Értem! Akkor keresek egy diákot, és megkérem, hogy vezesse körbe önöket! - megy be az egyik terembe, pár másodperc múlva pedig az oldalán egy majdnem velünk egyidős fiúval jön ki. - Ő itt Chad Peterson, az egyik végzős diákunk. Azt mondja, szívesen vállalja a körbevezetésüket! - mosolyog még mindig ránk.
- Sziasztok! - vigyorgott Chad. - Mivel kezdjük? Gyertek utánam! - beszél, majd elindul.
A bejárati ajtóval szemben egy hosszú folyosó vezet végig, itt indulunk neki az iskolai látogatásnak. Chad elmagyarázta, hogy nagyon sok tanuló jár ide, ezért elég sok osztályterem van. A sor, ahol végig megyünk, csak osztálytermekből áll, na meg a szekrényekből. Aztán a folyosó végén balra fordulva megérkezünk az ének, és rajztermekhez. Egymással szemben, egy-egy énekterem áll, ahová benézünk. A termekbe körülbelül negyven diák fér be, amin egy kicsit lesokkoltunk Aishaval. A termek hatalmasak, de ebbe az is közre játszik, hogy tele vannak mindenféle hangszerrel. A terembe lépve baloldalt a terem végében van a tanári asztal, mellette egy szintetizátorral. Az asztal előtt helyezkedik el negyven szék, hat sorba rendezve úgy, hogy három-három szék között középen elvan választva a terület, hogy átlehessen köztük menni. A terem elejében két szekrény van, tele énekkönyvekkel, a szekrények mellett pedig gitárok, hegedűk helyezkednek el, kottatartókkal körülvéve. Ha kimegyünk, vissza a folyosóra, ismételten egymással szemben egy-egy rajzterem helyezkedik el, bennük úgy szint negyven ülőhellyel. Legelöl van egy interaktív tábla, amire nagy eséllyel az anyagokat szokták kivetíteni, mellette nagyobb vászondarabokra és kartonokra, elkészített, csodaszép rajzok vannak kitűzve. Asihaval csak ámuldozunk, hogy egyes emberek milyen gyönyörű alkotásokat tudnak kiadni a kezeik közül. Mint minden teremben, itt is van egy tanári asztal, de itt másabb, mint a többi teremben. Sokkal nagyobb, és tele van mindenféle eszközzel, ami rajzoláshoz szükséges lehet. Chad nem hagyja, hogy elidőzzünk, megyünk is tovább, a menzához érünk. Mikor belépünk, majdhogynem egy kisebb iskolaterület tárul elénk. Baloldalt van két kiszolgáló ablak, azok mellett egymásra halmozva a tálcák. Az egész helyiség tele van asztalokkal és székekkel. A falak barack színt öltöttek magukra, úgy mint minden más teremben. Mikor kimentünk a teremből, akkor jöttünk rá Aishaval, hogy egy kört fogunk megtenni. A menza mellett egy lépcső vezetett le, ami az öltözőkhöz vitt minket, az öltözők után pedig jött a tornaterem. Ennek a lépcsőnek háttal helyezkedett el egy másik lépcső, ami fölfelé vezetett. A földszinten tanultak a középiskolások, az emeleten pedig az általános iskolások. Chad bevezetett minket a torna terembe. Miután elég sok diák jár ide, így a tornatermet is akkorára tervezték, hogy egyszerre három osztály is beférhessen, persze úgy, hogy külön-külön részeken. Minden részen van kötél, zsámoly, szekrény, matrac, és minden más, ami egy tornaórára kellhet. A teremből nyílik még egy ajtó, ami az udvarra vezet, és ha ott végig megyünk, az iskola hátsó bejáratához jutunk. De nem arra mentünk ki, hanem visszamentünk a folyosóra, és ott a felfelé vezető lépcsőn indultunk meg. a Felső rész ugyanúgy volt elrendezve, mint az alsó, csak nem volt tornaterem.Volt még valami más is, amiben különbözött a két szint. A fölső szinten a folyosó legvégén van az informatika terem. Négy sorban hat pad volt egymás mellett, két-két géppel a padokon. A fal tele volt tűzködve táblákkal, informatikai dolgokat ábrázolva. Volt egy szétszerelt gép is a tanári asztal mellett, talán most vehették a gép belső elemeit. Lementünk oda, ahonnan elindultunk, vagyis az iskola előcsarnokába. Chad ott hagyott minket, és bement abba a terembe, ahonnan az igazgató úr kihívta. Oda sétáltunk mi is Aishaval és pásztáztuk a bent lévő embereket, próbáltam visszaemlékezni a tegnapi képre a célpont házában, összpontosítottam az arcokra. Pontosabban csak egy ember arcára: A velem körülbelül egyidős fiúéra. Ahogy szétnéztem az osztályban, a szemem megakadt egy fiún, nagyon úgy éreztem, hogy ő lehetett a képen. Aztán, mikor Chad nevetve odaszólt neki, és azt mondta: - Brian! - akkor megbizonyosodtam arról, hogy bizony tényleg ő a célpont. Gyorsan elálltunk az ajtótól, hogy nehogy meglássanak minket, és gondolkodni kezdtünk.
- Az lenne a legjobb, ha odamennél hozzá, és megkérnéd, hogy vezessen körbe a városban, mert még új vagy, és nem tudod, mi hol van. - nézett rám Aisha, mire feszülten megvontam a vállam.
- Lehet tényleg ezt kéne tennem. De most biztos nem fogok bemenni oda, inkább megvárom amíg újra az utcán nem leszünk.
- Rendben. Miután eléggé fura lenne, ha itt várnánk, menjünk el valahova, tartsuk szemmel máshol.
- Benne vagyok!
Elindultunk ki az iskolából, végül abban állapodtunk meg, hogy visszamegyünk a kávézóhoz. Sejtésünk sem volt, hogy meddig lesz az iskolában Brian, mondjuk azt azért tudtuk, hogy nem fog szinte utánunk kilépni. De azért, mikor már három órája ültünk a kávézóban, és még mindig nem láttuk sehol, mi is kezdtünk türelmetlenné válni. Aisha megint elkezdett magában motyogni, lehet jobban jártam, hogy nem hallottam, mit. Hatalmas szemekkel nézett ki az ablakon, majd az utca elejébe mutatott.
- Az ott ő, ugye? - kérdezte, mire én nyeltem egyet és bólintottam.
- Menj oda hozzá, és kérd meg, hogy vezessen körbe a városban!
- Oké, megyek!
Aisha szinte kilökött az ajtón, szóval a kezdő lökés meg volt. Elindultam az utcán, Brian felé véve az irányt. Átmentem az utca másik oldalára, ekkor Brian felnézett, hatalmas, barna szemeivel engem fürkészett. Leblokkoltam, nem tudtam megszólalni, csak álltam előtte, ő pedig várta, hogy lépjek valamit, mert nem tudott elmenni mellettem. Ekkor hirtelen összeszedtem magam, és megszólaltam:
- Szia!
- Szia!
- Tudom, hogy nem ismersz, de lehetne egy kérésem? Új vagyok a városban, nem ismerem a helyet, nem tudom mi hol van. Körbe tudnál kísérni?
- A barátnőddel mi van, akivel ma voltál? - vonta fel a szemöldökét. Ezek szerint emlékszik ránk!
- Nem ér rá. Holnap utazik el a nagyszüleihez, és ma be kell csomagolnia. - füllentettem.
- Ez esetben igen. Holnap délben jó lesz?
- Tökéletes.
- Ha megadod a címed, el megyek érted.
- Nem kell köszönöm, majd eljövök én ide! - mosolyogtam rá, és reménykedtem, hogy nem fog erőszakoskodni, hogy eljöjjön értem, amitől szerencsére nem kellett tartanom.
- Akkor holnap!
- Szia! - köszöntünk el egymástól, utána pedig arrébb álltam, ő meg kikerült. Nem sokkal később Aisha is kikerült a kávézóból, és felém indult.
- Na, most már mehetünk? - kérdezte.
- Igen, mehetünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése