16. fejezet

Sziasztok! Ahogy azt mindenki tudja, beléptünk a nyárba –ki hitte volna :D -.  Úgy terveztem, hogy ezért a nyári szünet alatt, megpróbálok minél több részt kitenni, előre szólok, hogy mostantól két és fél hónapon át, eléggé rendszertelen lesz a részek kirakása! – nem mintha, idáig olyan rendszeres lett volna… - Mint láthatjátok, tegnap már tettem ki egy részt, de most annyira elkapott az ichlet, hogy még egyel kész lettem, így most ki is használom, hogy ilyen gyorsan tudok résszel jelentkezni nektek! :)) Csak ennyit szerettem volna, jó olvasást! :)) UI: Ne felejtsetek el egy kis emléket hagyni magatok után, lent, a rész végén! :))

2. NAP:

Clary feldagadt, kisírt szemekkel ébredt fel. Az éjszaka folyamán elsírta magát egy párszor. Próbálta megszólítani Brian-t, de ő mintha meg sem hallotta volna, forgolódott tovább a kemény padlón. Mindketten fáztak. Tél volt, ők pedig be voltak zárva egy pajtába, és még egy pokrócot sem dobtak be hozzájuk. Összes takarójuk, az őket fedő ruhák voltak. Egész éjszaka dideregve, reszketve forgolódtak a fagyos földön, várták, hogy a szemükre jöjjön az álom, esetleg valami más.. de nem jött. Így reggel fáradtan, táskás szemekkel várták Tom-ot, aki olyan nagy energiával ment be hozzájuk, mintha egész éjszakára töltőre dugta volna magát. Clary még mindig nem tudta megérteni, hogy lehet ilyen hiperaktív.. Tom szokás szerint bevitte nekik a reggelit, de Clary megint nem nyúlt hozzá. Szeme sarkából látta, hogy Brian végig őt figyelte, ám most nem szólta meg, amiért nem evett. Ha nem nézett volna a lányra, akkor úgy tűnhetett, hogy teljesen semmibe veszi. De ott volt benne egy kis tudat, az elméjében motoszkált, és nem hagyta őt nyugodni. Akármennyire is haragudott a lányra, azt azért még neki sem kívánta, hogy éhhalál vigye el. Megrázta a fejét, majd tovább evett. Éhes volt, nagyon. Egész nap egy szelet kenyeret, és egy pohár vizet kapnak. Clary a fiú felé pillantott, aki abban a pillanatban elvezette tekintetét a lányról. Hirtelen felállt, és az ő részét is a fiúnak adta.  Brian ekkor a szemébe nézett. Tegnap este óta ez volt az első alkalom. Clary egy halvány mosollyal az arcán bólintott, majd visszament a helyére. Brian nagy szemekkel nézett rá, nem értette, miért adta oda neki a lány az ő reggelijét is. Végül nem vitte vissza Clary-nak, de nem is ette meg. Tom hitetlenkedve megrázta a fejét, meg is említette Clary-nak, hogy ezzel nem tesz magának jót, de a lányt ez egy csöppnyit sem érdekelte. Tom ezt egy vállrándítással el is intézte. Ismét magukra hagyta őket. A helyiséget a mély csönd árasztotta el. Ha leejtettek volna egy tűt, annak földet érése hatalmas robajként szolgált volna. Clary nem bírta tovább ezt a csendet, meg akart szólalni, vágyott arra, hogy a fiú válaszoljon, aminek következtében meghallhatta volna mély, reszelős hangját. De nem tette. Nem beszélt hozzá, mert tudta, hogy válaszul a némaság csapná arcon. Aztán eszébe jutott egy téma, amire a fiú nagy eséllyel válaszolna. Clary ismét oda sétált hozzá, a szokottnál lassabban, nehogy ordítozni kezdjen vele a fiú. Mikor az meg sem mozdult, nem is nyitotta a száját, hogy megszólja Clary-t, leült vele szemben.
- Figyelj! Tudom, hogy most nagyon haragszol rám, és hogy utálsz, de van egy ötletem, hogy hogyan juthatnánk ki innen! Kéne benne a segítséged!
- Nem utállak! Csalódott vagyok! Nem tudom elhinni, hogy hogyan tudtál a szemembe nézni egészen idáig úgy, hogy tudtad, hogy hazudsz nekem! Ha annyira meg kell ölnöd, miért nem öltél már meg az elején? – kérdezte ridegen Brian. A lány nyelt egy nagyot. Vagy elmondja neki a történetet, vagy majd Tom fogja kihúzni belőle, Brian szeme láttára. Az előbbit választotta.
- Nagyon hosszú történet. De van elég időnk, hogy elmondjam. Ahogy mondtam, küldetésbe kaptam valakitől, hogy öljelek meg téged. Nem mondta el, hogy miért, de ezt mondta. Volt választási lehetőségem. Én belementem ebbe. Mert akkor még nem tudtam, hogy egy velem majdnem egykorú személyről lesz szó. Bár akár fiatalabb, vagy öregebb lett volna nálam a személy, ha nem te lennél az, akkor is szomorú dolog, hogy elvállaltam. Annyit árulhatok el neked, hogy aki küldetésbe adta ezt nekem, ő lényegében a főnököm. És azzal, hogy elfogadtam ezt a küldetést, reménykedtem, hogy jó pontokat fogok szerezni nála. A küldetés arról szól, hogy meg kell, öljelek. De előtte meg kell, hogy kínozzalak. Ezért nem öltelek meg egyből. A főnököm valamiért holtan akar látni, de azt nem tudom, hogy miért. Hiába kérdeztem meg, nem válaszolt, csak ideges lett. Ő küldött ide, hogy ismerkedjek meg veled. A főnök csak a házatok címét tudta, semmi mást. Miden mást, amit most rólad tud, azt nekem köszönheti. Ne aggódj, ez nem sok minden. Annyit tud, hogy milyen nemű vagy, a neved, hogy velem egy idős vagy, és hogy melyik iskolába jársz. Arról, hogy megöllek letettem, mikor megismertelek. Úgy érkeztem meg hozzád, hogy pokollá fogom tenni az életed, most pedig úgy érzem, nem tudnám ezt megtenni. Bár, ahogy elnézem, sikerült, még ha nem is úgy, ahogy lennie kellett volna. Ez lenne a történet. – Clary a végén már egyszerűen nem tudott a fiú szemébe nézni.
Várta, hogy mit fog reagálni, de ő meg sem szólalt. Clary attól félt, hogy egy hirtelen pillanatban arcon csapja, és hozzá vág mindent, de nem tette. Csak ült némán, mintha nem lenne hangszála, hogy megszólalhasson. Miután nem reagált semmit, Clarynak muszáj volt lépnie, ki kellett használnia, hogy a fiú most még végig hallgatja.
- De ezt ne most beszéljük meg! A terv, amiről előbb beszéltem… Látod ott a fénycsíkokat? – mutatott a kis beszűrődő fényekre Clary, mire Brian bólintott. – Ezek mögött helyezkednek el az ablakok, be vannak deszkázva. Arra gondoltam, hogy ma este, amikor Tom már nem figyel ránk, leszedhetnénk az egyik ablakról a deszkákat, és el tudnánk menekülni. Ha elég csöndesek vagyunk, akkor csak reggel venné észre, hogy eltűntünk, amikor hozná be a reggelit!
- De Tom azt mondta, nem tudunk innen elszökni, meg, hogy a semmi közepén vagyunk. Ha ez igaz, akkor hová fogunk menekülni, ha sikerülne is elszökni?
- Azt majd út közben kitaláljuk! De benne vagy? – faggatta a lány. Brian arcán lehetett látni a habozást, majd egy nagy nyelés után válaszolt.
- Igen, benne!

- Gyere aranyom, kimegyünk a levegőre! – fogta Clary kezeit a hátához, miközben ismét kivezette az udvarba. A kötözés, ma sem maradhatott el. Kivitt egy széket, a lánnyal szemben, körülbelül négy méterre elhelyezte, és hozzákötözte Brian kezeit. Kezdődjék a kifaggatás. Csapó kettő!
- Na, szóval! – köszörülte meg a torkát Tom. – Azt már tudjuk, hogy miért költöztél ide. Ahogy azt is megtudtuk, hogy meg kell ölnöd a fiút! – bökött hátra. – De azt már nem tudjuk, hogy miért. Szóval, miért kell megölnöd? – hangja tárgyilagos volt, olyan, mintha egy komoly, munkaügyis emberrel beszélne.
- Mert feladatba kaptam! – mondta Clary úgy, hogy föl sem nézett.
- Tényleg? És kitől?
- Azt nem mondhatom el!
- Miért?
- Mert nem! – kiáltotta hirtelen a lány, mire Tom elé sétált, és nagy erővel arcon csapta. A tegnapi ütés helyén, ismét kipirosodott a bőr, és enyhén feldagadt.
- Ne üsd meg velem szemben ezt a hangot aranyom, mert pórul jársz! – préselte ki fogai között, nehogy elkáromkodja magát Tom. – Akkor hadd találgassak. Esetleg nem egy férfi bízott meg? – vonta fel mosolyogva szemöldökét.
- De igen! – mondta Clary. Ennyit tudni fog, az még nem probléma, nem jelent semmit.
- Akinek a neve, véletlenül nem, Ben Butler? – folytatta Tom, mire Clary arcából az összes szín kifutott.
Szitkozódni kezdett magában. Nem tudta elképzelni, hogy Tom, honnan tudott erről. Akkor vajon azt is tudja, hogy Clary micsoda? Elképedve nézte a fiút, aki egy diadalittas mosollyal nézett vissza rá.
- H-honnan tudod ezt? – kérdezte Clary.
- Meg vannak a magam forrásai! Akkor most beszélgessünk kicsit, egy másabb témáról. Benne vagytok? – kérdezte természetesen. Clary olyan ideges volt, hogy képes lett volna egy kötéllel is elintézni akkor. – A némaságot egy igennek veszem! – mosolyodott el, majd bele kezdett. – Mondjuk, beszéljünk arról, hogy hisztek-e a természetfeletti lényekben? – kezdett el járkálni Brian, és a lány között. Brian nem értette a kérdést, Clary viszont igen, és tudta, hogy miért teszi fel.
- Ez, hogy jön ide? – vonta fel a szemöldökét Brian.
- Hát, kérdezd meg a barátnőcskédet! – mutatott vigyorogva Clary-ra. A lány legszívesebben szembe köpte volna. Tudta, hogy ez nem túl nőies, de ezt a helyzetet nem tudta volna jobban lereagálni.
- Ezt meg, hogy érted? Clary, hogy érti? – fordult értetlen tekintettel a lány felé.
- Nem tudom! – vágta rá azonnal. Túl gyors volt.
- Jó barátok lehettek, ha a szemébe hazudsz! – bólintott Tom. Élvezte a „műsort”.
- Miért mondod ezt? – Briant idegesítette, hogy nem válaszol senki, egyik kérdésére sem.
- Te mondod el neki, vagy én mondjam el? – fordult Tom a lány felé, és úgy beszélt hozzá, mintha olyan nagy közük lenne egymáshoz.
Clary nyelt egy nagyot. Valami erősen kaparta a torkát. Érezte, ahogy szemei könnybe lábadnak. Tudta, hogy a fiú valahogy úgy is megtudja, de Clary-nak nem volt mindegy, hogy ő mondja el neki, vagy Tom. Brian felé fordította a fejét, világos színű szemeibe nézett. Nem tudott megszólalni. Érezte, ha kimondja, soha többet nem látja a fiút. Abba pedig beleőrülne. De muszáj volt elmondania. Alsó ajkába harapott, nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Aztán csak úgy kimondta.
- Sötét angyal vagyok!
Brian egy ideig nézte, majd elnevette magát. Ahhoz képest, hogy ők éppen „áldozatok” voltak, akiket elraboltak, elég jót nevetett. Állítása szerint, még nem nevetett ilyen jót soha. Hát, most már ezt is megélte.
- Oké, ez jó volt! De most komolyan, miről van szó?
- Erről! Ez az, amit el kellett mondanom! – háborodott fel Clary. Nem fért a fejébe, hogy a fiú miért nevette ki. Bár, ez tényleg eléggé nevetségesen hangzott. – Tudom, hogy ez most így hülyén hangzik, de ez igaz! Nem vicc volt, tényleg igaz! – emelte meg a hangját Clary.
- Igen, eléggé hülyén hangzik! Most el is várod, hogy ezt elhiggyem? – vonta fel a szemöldökét Brian. Clary kiakadása azonnal lesodorta arcáról a mosolyt.
- Igen! Abban reménykedtem, hogy meg fogsz érteni, és el fogod hinni, amit mondok!
- Ennyi hazugság után, amit kaptam tőled, elég nehéz lenne újra hinnem neked! – mondta szárazon Brian.
Clary úgy érezte, mintha arcon csapták volna, többször egymásután. Erre nem tudott mit reagálni. Próbálta kiolvasni Brian szemeiből, hogy mit érezhet, de arca semleges volt, semmi mimikát nem rejtett.
- Muszáj, hogy el hidd nekem. Sok dologról hazudtam neked, de ezt most halál komolyan mondtam. Léteznek angyalok. Két faj van belőlük. A jó angyalok, és a sötétek. Én az utóbbi csoportba tartozom.
Brian-t teljesen letaglózta. Érezte, hogy most az egyszer hinnie kell a lánynak. És hitt neki. Clary folytatta.
- Vannak démonok is. Még a hónap közepe felé, tudod miért tűnt el a matektanárod? – kérdezte Clary, mire Brian megrázta a fejét. –Nem elrabolták. Meghalt. Amikor elmentünk beszélgetni, megfenyegetett, és meg akart ölni. De Luke ott volt, és segített. Megmentett tőle. – mondta Clary.
- Kár volt! – szólalt meg hirtelen Brian, rezzenéstelen arccal.
Clary lefagyott. Tudta, hogy úgy értette, hogy kár volt, hogy Luke megmentette, nem is kérdés. De fájt neki, hogy a fiú ennyire megharagudott rá. Mi sem tagadás, megvolt rá az oka. Szomorúan nézett el a fiú mellett, a földet kezdte pásztázni. Beállt a kínos csend, amit végül Tom tört meg.
- Akarsz még valamit mondani? – szánta szavait Clary-nak, mire a lány megrázta a fejét.
- Látod? Most már tudod, hogy milyen szörnyű teremtményekkel vagy körülvéve! – bökte oda Brian-nak. – De egy valamit még szeretném, ha elmondanál neki. Mit csinálnak a sötét angyalok? – mosolygott Clary-ra.
- A nevünkből biztos rájött! – felelt neki durván, bár félt, hogy Tom megint megüti.
- Nem baj, azért szeretném, ha elmondanád neki, hadd hallja az igazságot. Ha már máskor nem élvezheti ezt ki.
Clary szemei szikrákat szórtak Tom irányába. Felkapta a vizet, de nagyon. Elege volt abból, ahogy Tom kijátszotta, ahogy viselkedett vele. Miután csak a keze lett kikötve, a lábát tudta használni, amit nem is hagyott ki. Akkora erővel, amekkorával csak tudta, megrúgta Tom legérzékenyebb testrészét, mire a fiú egy fájdalmas nyögés kíséretében rogyott térdeire. Nem tartott sokáig, míg visszaszerezte erejét, a düh jobban dolgozott benne, mint a fájdalom. Előkapta pisztolyát a zsebéből, és kétszer belelőtt Clary-ba. Egyik golyó a bal combját, a másik pedig a jobb vállát sértette meg. Clary fájdalmában felordított. Rosszabb volt, mint amikor Tom, az ostorral bántalmazta. Ahogy a golyók elérték a bőrét, majd belevájódtak húsába, érezte, ahogy azok perzselődni kezdenek attól, amilyen sebességgel kilőtték őket. Clary most nem érezte azt, ahogy gyógyulnak a sebei, a golyók meggátolták ebben. A sokktól, és a fájdalomtól térdre rogyott volna, de miután a kezei ki voltak kötözve, elesni sem tudott.
- Hülye ribanc! – sziszegte neki Tom, majd eloldozta. – Ezért holnap még nagyon megfizetsz! – csapott még egyszer le rá, de most a kezével, nem pedig a pisztollyal.
Az ölébe vette a lányt, a pajtához vitte, majd egy egyszerű mozdulattal bedobta, és rácsukta az ajtót. Visszament Brian-hez, eloldozta, majd bekísérte őt is a pajtába. Erősen rájuk csapta az ajtót, és hallották, ahogy nagy léptekkel távozik. Clary sírni kezdett. A pánik ebben a formában jött ki rajta. Segítséget akart kérni a fiútól, de az rá sem nézett, mintha nem is lenne ott. Clary két kínkeserves óra alatt kiszedte a golyókat, amiket aztán messze elhajított. Azonnal megkönnyebbült. Érezte, ahogy a golyók okozta károk gyógyulni kezdenek. Igaz, lassabban, mint egy ostorcsapás, vagy egy pofon, de már az is sokat segített, hogy javult az állapota. Tudta, hogy a fiú rá sem fog nézni, hiába szólítaná meg, de azért megpróbálta. Mellé sétált, majd leült.
- Majd amint kijutottunk innen, elküldhetsz melegebb éghajlatra, vagy nem kell, hogy tudomást vegyél rólam, de most muszáj lesz, hogy összedolgozzunk, ha ki akarunk jutni innen!
Brian nem reagált semmit, meg sem mozdult. Clary újra próbálkozott.
- Jenna-ék már biztosan aggódnak érted! Ha nem is Jenna miatt, akkor az édesapád miatt ki kell jutnod innen!
Ettől Brian arcain megfeszültek az izmok, de még mindig nem nézett Clary-ra, ahogy hozzá sem szólt. Még egy próbálkozás! – gondolta Clary. Bevetette a legrosszabb trükköt, ami eszébe juthatott, de tudta, hogy ez mindenképpen beválik.
- Te is úgy akarod végezni, mint az anyukád, és a nővéred? Holtan? Mert akkor sok sikert, itt biztosan hamar eléred ezt! – vágta a fejéhez, mire Brian egy hirtelen mozdulattal felállt, és a falhoz taszította a lányt.
- Ne merd őket a szádra venni! – szótagolta olyan halkan, hogy Clary is alig hallotta meg, pedig Brian elég közel volt hozzá.
- Nem tettem volna, ha legalább ilyenkor figyelsz rám!
Brian megrázta a fejét, szeméből tükröződött a szánalom.
- Miben kell segítenem?
- Kell valami, amivel le tudjuk feszíteni a deszkákat! Ha minden igaz, akkor nem lesz a deszkákon kívül semmi az ablakon, még üveg sem. Csak annyi a dolgunk, hogy leszedjük azokat, és kimásszunk.
Brian bólintott. Megindult az egyik ablak felé, a résen keresztül kikukucskált. Elég sötét volt ahhoz, hogy Tom már ne „járőrözzön”. Meg hát, a sérülés miatt, kételkedett benne, hogy reggelik rájuk fog nézni. Egy egyszerű mozdulattal leütötte a deszkákat az ablakkeretről, amik hangos csattanással értek földet. Clary irányába nézett, a lány azonnal kapcsolt, rohanni kezdett felé. Jól mondta a lány, a deszkákon kívül, semmi nem takarta az ablakot. Kiugrottak rajta, majd rohanni kezdtek
- Szerinted meghallotta? – kérdezte futás közben Brian a lánytól.
- Hát esélyes, eléggé hangos volt!
Hátuk mögül hallották, ahogy kitárul valaminek az ajtaja, pár másodperccel rá pedig ordítozást hallottak.
- A francba! – szitkozódtak mind a ketten. Gyorsabbra vették a tempót. Ám pár perccel később egy kocsi zúgását hallották meg. Riadtan fordították fejüket oldalra, ahol egy kocsi ment mellettük, vezetője Tom volt, aki egy széles mosoly kíséretében elővett valamit a zsebéből. Clary gondolta, hogy mi lesz az. A pisztolya. Lőtt egyet. Clary-ék mögött haladt el a golyó. Még egyszer lőtt. Clary hallotta, ahogy Brian egy hangos puffanás kíséretében a földre zuhan. Felsikoltott. Lefékezett, és Brian mellé rohant. A fiú pólója előről kezdett pirossá váltani, a megszokott szürke helyett.

- Úr Isten! – ismételgette Clary. Nem tudta, hogy mit csináljon.
Brian félájult állapotban nézett fel rá. Clary sírni kezdett. Brian megfogta kezeit, mélyen a szemeibe nézett. Mondani akart valamit, de nem tudott. A fájdalom ereje nagyobb volt az övénél. Clary mellé feküdt, és átölelte. Csakhogy véletlenül ott karolta át a fiút, ahol a sérülése volt. Riadtan csúsztatta végig rajta a kezét, a vér már teljesen átáztatta a pólóját. Clary óvatosan a sebre helyezte a kezét. Ami akkor történt, még most is lesokkolta. A seb, és a keze között, kis fény szűrődött ki. Clary ezt nem tudta hová tenni, megijedt, de nem vette el a kezét. Brian fájdalmában felnyögött, ez volt az összes hang, amit ki tudott adni magából. De Clary nem vette el a tenyerét. Pár perc után, mikor látta, hogy Brian szemei kipattannak, levette kezét a sebéről, óvatosan felhúzta pólóját. Akkor látta meg először a fiú, jól kidolgozott, formás hasát. Egyetlen egy hiba volt benne. A seb, amiből előbb még annyira szivárgott a vér, eltűnt. Semmi árulkodó jelet nem is hagyott, ami megmutathatta volna, hogy egyszer ott volt. Brian is csodálkozó tekintettel nézte a hasát. Nem azért, hogy megcsodálja, milyen jól néz ki, hanem azért, mert ő is látni akarta, meg akart bizonyosodni arról, ami idáig lehetetlennek bizonyult. Clary, egyetlen érintésével meggyógyította a fiút.

15. fejezet

Sziasztok! Íme, megjelent a következő rész is. Ne aggódjatok, most nem fogok annyit rizsázni, mint múltkor :D. Szóval jó olvasást! :)) UI: Ne felejtsetek el egy kis emléket hagyni magatok után ott lent, a rész alján! :))

Clary fájó fejjel ébredt. Ülőhelyzetbe edzette magát, oldalába belenyilallt a fájdalom.  Óvatosan megérintette a fájó részt, mire felszisszent. Hát igen, ezt csúnyán beütötte! Körbenézett. Nem látott sok mindent, sötét volt a szobában, ahol volt. De ahogy körbenézett, rájött, hogy egy kis hálószobában van, ám az ágyat elhordták. Felállt, és a szekrényekhez sétált. Egyiket sem lehetett kinyitni. Az ablakok be voltak deszkázva. Fogalma sem volt arról, hogy hol lehet. Az ajtóhoz sétált, ki akart lépni rajta, de az nem nyílt. Hirtelen megszólalt mögüle egy hang, kisebb frászt hozva rá.
- Jól vagy? Nem fáj semmid? – tette vállára a kezét Brian.
- A fejem és az oldalam egy kicsit, nem vészes. Mit keresünk itt? Egyáltalán hol vagyunk?
- Fogalmam sincs!
Végszóra lépteket hallottak, majd egy ajtónyitódást. A fény, mint egy szökevény, kúszott be a szobába, a nyitott ajtón keresztül.
- Csak hogy felébredtetek! Féltem, hogy komolyabb sérülést szenvedtetek. – szólalt meg a Brian-ék előtt álló fiú.
- Milyen sérülés? És miért vagyunk itt? Te mégis ki vagy?
- Pofa be, ne kérdezgess ennyit! Gyertek! – lökte ki őket a szobából, bezárva az ajtót.
- Hagyj békén. És ne rángass! – ütögette meg Clary a fiú kezét.
- Mondom, kussolj! – vágta arcon olyan erővel, hogy Clary összeesett.
- Normális vagy?! – szólt a fiúhoz, miközben felsegítette a lányt. – Jól vagy? – érintette meg Clary arcát.
- Igen, jól vagyok! –dörzsölte meg sérült orcáját.
- Én figyelmeztettelek! –mutogatott az ujjával a fiú, majd felrángatta Clary-t a földről. – Mostantól csönd! – kiáltotta el magát.
Tovább mentek. Időközben az ismeretlen bekötözte a szemüket, így nem láthatták, hová mennek. De azt tudták, hogy a szabadban mennek tovább, talpuk alatt ropogott a hó.
- Mondanál legalább egy nevet, hogy hogyan szólíthatunk? – Clary tudta, hogy ez egy olyan kérdés, amit ilyen pillanatokban nemigen szoktak feltenni, de nem szerette, mikor olyan emberek vették körül, akiknek még csak a nevét sem tudta.
A fiú egy ideig habozott, majd válaszolt.
- Thomas, de hívjatok csak Tom-nak.
Clary gondolkodni kezdett. Vagy olyan hülye volt, hogy a valódi nevét mondta, vagy kitalált valamit. Ajtócsikorgást hallottak, majd egy hűvös helyen kötöttek ki. Hallották az ajtó csapódását, majd a kendők lekerültek a szemükről. Ismét nem láttak semmit, a szoba, ahol voltak, teljesen sötét volt. Csak egy kis fény szűrődött be a ledeszkázott ablakok fáinak rései között. Bár ez sem adott valami sok fényt, ugyanis este volt. Tom elővett egy lámpát, és Brian kezébe nyomta.
- Mit csináljak vele? – kérdezte értetlenül.
- Tartsd így! – állította be Tom úgy, hogy egy széket világítson meg. Kutakodni kezdett a helyiségben. Ő maga sem látott semmit, de hamar megtalálta a neki szükséges dolgot.
- Ülj le! – utasította Clary-t.
Miután a lány nem mozdult, a zsebéhez nyúlt, és előrántott egy pisztolyt. – Ne akard, hogy használjam. Azt mondtam, ülj le! – ordított rá Tom, mire Clary riadtan leült.
Ha nem lenne ott Brian, már rég elintézte volna! Morogva hagyta, hogy Tom a székhez kösse a kezeit, majd a lábait is. Brian próbált segíteni Clary-nak, de Tom ezt nem hagyta. Legyen elég annyi, hogy az orra most a szokásosnál egy kicsivel nagyobb. Mire Tom kikötözte a lányt, csörögni kezdett a telefonja.
- A francba! – szitkozódott. – Mindketten itt maradtok, mindjárt jövök. Ne is próbáljatok meg elszökni, nem tudtok. Vérontást pedig nem szeretnék rendezni! – mutogatott a pisztollyal, majd gyorsan kislisszolt az ajtón. Clary úgy határozta, hogy egy pajtában lehetnek, a hatalmas ajtó miatt, valamint az ott terjengő szagok miatt.
- Jól vagy? – fordult Clary Brian-hez.
- Persze! Nem értem, minek hozott ide, a másik szoba is épp elég sötét volt! – próbált viccelődni, hogy oldja a feszültséget, kisebb sikerrel, mint amire számított. – Na, gyere, kiszabadítalak! – kezdte el rángatni a köteleket.

- Mi az? Épp kötözöm a csajt! Beragaszthatom a száját? Folyamatosan pofázik! – magyarázta a telefonba Tom.
- Szóval akkor felkelt? És a fiú?
- Mind ketten felébredtek már.
- Ne feledd! A fiút ne bántsd!
- Arról már lekéstél! Behúztam neki egyet. Megpróbálta kiszabadítani a lányt. Nyugi, nem lett semmi baja. Az orra a szokottnál nagyobb, de amúgy semmi!
- Többet ne forduljon elő. Tudod a tervet, három nap!
- Igen, tudom, nem felejtettem el!

1. NAP

Tom hamarabb visszaért a pajtába, mint ahogy Brian kiszabadíthatta volna Clary-t, és meglóghattak volna. De Tom türtőztette magát úgy, ahogy Luke-nak megígérte. Bevitt még egy széket, és rákötözte a fiút. Ez tegnap este történt. Clary és Brian az éjszakát, és a reggel egy részét a székekhez kikötve töltötték. Másnap reggel Tom eloldozta a kezüket, és bevitt nekik tálcán kenyeret és vizet. Clary a részéhez hozzá sem nyúlt. Brian ezt nem helyeselte, de nem tudott vele mit csinálni. Tom megvárta, míg a fiú megreggelizik, majd kiment, és magával vitte a tálcát. Clary-ék várták, hogy mikor megy vissza hozzájuk, ami pár órával később következett be. Addig Brian-ék fogadtak, hogy mit csinálhatott Tom, és próbáltak kiagyalni egy tervet, hogy hogyan szökjenek meg. Clary megpróbálta végig nézni a területet, ahova be voltak zárva, de épphogy csak az orra hegyéig látott el, olyan sötét volt. Viszont, a beszűrődő kis fénycsíkok megmutatták, hogy hol vannak az ablakok. Akár még azt is megcsinálhatják, hogy este, amikor Tom már nem figyel rájuk, letörik a deszkákat, kitörik az ablakot – már ha fedi valami – és kiszöknek. Mire Tom észrevenné, hogy eltűntek, már rég messze-messze járnának. Tom belépett a pajtába, az ajtót félig nyitva hagyva. Clary-t eloldozta a széktől, és kivitte. Lényegében azért oldozta el, hogy aztán egy másik helyen ismét kikösse. Végig maga előtt lökdöste, amitől Clary-nak kedve lett volna felpofozni őt. Az udvaron voltak, Tom pedig hátra kötötte Clary kezeit egy oszlophoz. Amikor biztosnak érezte, hogy nem fog tudni kiszabadulni, elment. Clary nem értette, körbe-körbenézett. Aztán látta, hogy Tom ismét közeledik, kezében tartott valamit. Ahogy közelebb ért hozzá, Clary láthatta, hogy egy ostort tart a kezében. A lány nyelt egy nagyot. Érezte, hogy Tom tudja a titkát, és ezt fel fogja használni ellene. Tom, széles mosollyal az arcán lépett elé.
- Na, akkor kezdjünk is hozzá! Első kérdés: Miért nem hagyod békén Briant? Egyáltalán, hogyan ismerkedtetek össze?
- Ide költöztem, vagy legalábbis New York-ba, nem ismertem a helyet, kellett egy kis segítség. Brian körbe vezetett, aztán jóban lettünk. – rántott vállat Clary.
- Miért költöztél ide? – vonta fel a szemöldökét Tom.
Clary habozott egy ideig. Nem tudta, hogy mit mondjon, hisz az igazat mégsem árulhatta el! Aztán eszébe jutott egy ötlet.
- Ahol addig éltem, míg ide költöztem, meghalt a családom. – nyelt egy nagyot. Tom arcáról meglepődöttség tükröződött, nem erre számított. – Te ilyen helyzetben mit tennél? Ott maradnál, miközben tudod, hogy nincsen senkid?
Tom hezitált egy ideig. Arca ellágyult, de csak egy pillanatra. Szinte azonnal visszaváltott kemény vonásaira.
- Tudom, hogy hazudsz! Ismerem a fajtádat. Úgy próbálod belopni magad mások szívébe, hogy sajnáltatod magad! Az ilyen emberek, mint te, egyszerűen szánalmasak! – nevette el magát lenézően. – Még egyszer megkérdezem! Miért költöztél ide? – Tom szorongatta kezében az ostort, várva, mikor csaphat le vele.
Clary harapdálni kezdte a száját. Mikor ideges, ezt teszi. Nem tudott mit mondani, mire Tom, kísérteties mosolyra húzta száját. Egy egyszerű mozdulattal meglendítette az ostort, aminek a vége súrolta Clary karját. A lány ijedtében felsikoltott. A szívét már a torkában érezte.
- Aranyom! Ordítozhatsz, kiáltozhatsz, azt csinálsz, amit csak akarsz, de senki sem fog meghallani! A semmi közepén vagyunk! – vonta fel vigyorogva a szemöldökét Tom. – És jobb, ha elkezdesz beszélni, mert nem félek használni!  - lebegtette meg maga előtt nyugodtan az ostort.
Clary összeszorította a szemeit. Még mindig nem tudott mondani semmit, mire Tom egy vállrándítás kíséretében erősen lecsapott a lányra az ostorral. Clary fájdalmában felordított, szemei könnybe lábadtak. Próbált szabadulni, de a kötél fogsága nagyobb volt az ő erejénél. Tom megint „csak” egyszer sújtott le rá, hátha beszélni fog. De nem beszélt. Többször, egymásután csapott le a lányra, aki közben érezte az előző sebek gyógyulását. Soha, együtt véve nem szenvedett annyit, mint azokban a percekben, mikor Tom az ostorral okozott sebeket neki. Clary fájdalmában beharapta a száját, aminek hála, fémes, keserű ízt érzett lefolyni torkán. Olyan erősen harapta meg a száját, hogy eleredt belőle a vér. Tom pár ütés után békén hagyta Clary-t.
- Itt hagylak egy kicsit egyedül, hadd gondolkodj a kérdésemen. Fél órát kapsz! – fenyegette meg, majd elviharzott.
Már kezdett esteledni. Clary lehunyta a szemeit. Nem tudta elképzelni, hogy most mit csináljon. Valamiért úgy érezte, hogy Tom tudja a titkát, és csak arra vár, hogy Clary, maga vallja be neki. A lány megrázta a fejét. Nem! Bármit is csinál, nem árulok el neki semmit! Elég erős vagyok ahhoz, hogy túléljek pár csapást egy ostorral! – gondolta magában Clary. Arra a határozásra jutott, hogy semmi áron nem árul el Tom-nak semmit, hiába tudja már. Mire letelt a fél óra, az ég besötétedett. Az ég dörögni kezdett, majd a felhők kiengedték magukból a csapadékot, hadd hulljanak a földre. Még a felhők is megsiratnak! – mosolyodott el a lány. Mikor rossz helyzetbe keveredik, azzal szokta nyugtatni magát, hogy beszélni kezd magában, általában teljesen értelmetlen dolgokról. De nála beválik, sikerül úgy-ahogy megnyugtatnia magát. A fiú nagy, hangos léptekkel trappolt felé, kezében a kissé megviselt ostort markolászta. Clary hitetlenül megrázta a fejét. Nem tudta elhinni, hogy Tom ilyen erőszakos. Az eső nagy foltokban áztatta át mindkettejük ruháját, Clary haja a bőréhez tapadt, Tomnak pedig a tarkójára simult.
- Na, hajlandó vagy most már őszintén válaszolni a kérdésemre? Tudod, még mindig tele vagyok energiával, belőle pedig nem csak ez az egy példány van! – emelte meg az ostort.
Clary elfordította a fejét, ezzel teljesen nyilvánvalóvá téve nemtetszését. Tom dühöngött egy ideig, amit aztán a lányon vezetett le. Az égen csak az ostor csapódását lehetett hallani, ahogy belevájja magát a bőrbe. Az addigi madárcsicsergések elhalkultak, majd végleg elhaltak, helyüket az egyre hangosabb dörgés vette át.
- Vajon akkor is ilyen szótlan leszel, ha kint hagylak estére a viharban? – húzta széles mosolyra a száját Tom. Tudta, hogy eltalálta Clary legnagyobb gyengéjét. Clary pánikolni kezdett magában. Nincsenek túl jó emlékei a viharral kapcsolatban.. Amikor kicsi volt, a szülei azzal büntették, mikor valami rosszat tett, hogy a viharos napokon bezárták a szobájába. Hiába sikítozott, és mondta, hogy többet nem csinál rosszat, a szülei nem engedték ki. Viszont „őket is elérte Isten ostora”, ugyanis, egy napon, mikor Claryt ismét a szobájába zárták, becsapott a villám. Hatalmas dörgés követte, aminek következtében Clary-nak muszáj volt befogni a fülét. Aztán az egész lakásban síri csönd lett. Clary nem hallotta apja megnyugtató hangját, ahogy az édesanyjához beszél. Kiáltozni kezdett, hogy engedjék ki, de mintha meg sem hallották volna – ami lehet, hogy igaz -, nem csináltak semmit. Clary keservesen sírni kezdett. Elege volt a büntetésből, abból, ahogy szülei bántak vele. Óriási düh járta át. Nem öntudatból cselekedett. De ütni, rúgni kezdte az ajtót. Addig a pillanatig el sem tudta hinni, hogy mekkora erő van benne. Egy nagy rúgással kitörte az ajtót. Szomorúan, mégis mérgesen indult meg a lépcsőn. Lent, apja és anyja valamit körbe álltak. Mi folyik itt? –kérdezte Clary a szüleitől, akik riadtan fordultak felé. Lábukkal eltakarták a valamit, ami a földön hevert. Clary egy ideig mozdulatlanul bámulta őket, majd hirtelen rohanni kezdett. Körbe futotta őket, a szülei próbálták elkapni. Clary hirtelen lefékezett. A látványtól lesokkolódott. A kutyájuk feküdt előtte, holtan. És füstölgött. Clary ekkor jött rá, hogy a villám a kutyájukba csapott bele. Pár órával később, könnyes szemekkel állt az udvarban, és nézte, ahogy a szülei eltemetik.
- Tudod, hogy miért vagyok itt! – bökte oda hirtelen, az egyre távolodó Tom-nak, aki erre megállt, majd visszafordult.
- Nem, nem tudom! – mondta lassan, nyugodtan. – Szóval gyorsan bökd ki, vagy az életemre esküszöm, megöllek! – mondta rezzenéstelen arccal.
- Azért vagyok itt… mert küldetésbe kaptam, hogy öljek meg valakit, - sütötte le a szemét. Nem tudta elképzelni, hogy, hogyan lehetett olyan gyáva, hogy elismerje.
- Igen? És kit? – vonta fel a szemöldökét, amolyan „most lebuktatlak” stílusban.
- Azt… azt, akivel itt vagyok! – mondta ki, mire Tom hangosan elnevette magát.
- Csakhogy bevallottad! Ja, és hogy tudd! Van egy szemtanúd! – mutatott Clary baloldalára.
Clary ijedten tekintett oda. Biran, körülbelül három méterre állt tőle, tágra nyílt szemekkel. Nyelt egy nagyot. Lassan hátrálni kezdett, megfordult, majd besétált a pajtába. Az ajtót idegesen csapta be maga után. Clary összepréselte ajkait. Nem akart megszólalni, mert úgy érezte, akkor egy hatalmas káromkodási sorozatot hagyna el a szája.
- Holnap folytatjuk, későre jár. – nézett fel az égre Tom. Eloldozta Clary-t, majd bevezette a pajtába. Brian a földön ült, fejét térdei közé szorította. Mikor meghallotta az ajtónyitódást, azonnal felpattant. Szemében a félelem tükröződött. Tom berakta Clary-t, majd rájuk zárta az ajtót. A fény azonnal eltűnt. Csak a zseblámpa adott nekik egy kis fényt, amit Tom tegnap Brian kezébe nyomott. Brian távolodni kezdett Clary-tól, ahogy a lány közeledni próbált felé.
- Brian, én megmagyarázom… - próbált beszélni hozzá Clary, de Brian nem hagyta.
- Nincs egy egész hónapja sem, hogy ismerlek, mégis megbíztam benned. Kár volt! – rázta a fejét. Szeméből csak úgy szikrákat szórt a szánalom. – Egyáltalán miért akarsz megölni? És miért engem?!
- Nem akarlak megölni! Feladatnak kaptam. Ha nem vállalom el, mást küld a megbízom, vagy akár saját maga tett volna meg!
- Ki a megbízód? – fonta össze maga előtt a kezeit Brian.
- Azt nem árulhatom el! – rázta a fejét Clary. Szemei kezdtek könnybe lázadni.
- Kösz. Kösz szépen! Kijutunk innen, soha többet nem akarlak látni! – ordította Clary arcába, mire a lány elsírta magát. Az estélyük ilyen hangulatban telt el.

14. fejezet

Sziasztok! Íme, eljött a tizennegyedik rész is! Először is egy pár dolgot szeretnék megköszönni: Köszönöm ezt a 600 feletti megtekintést, elképesztően sokat jelent! Főképp, hogy kb. két héttel ezelőtt még a kétszázért hajtottam! Nagyon sokat jelent, tényleg köszönöm szépen mindenkinek, aki felnézett! :)) Ugyanakkor köszönöm szépen METALANGYALKA6-nak, és NJ. Axel-nek a feliratkozást! :)) - Ne felejtsetek el benézni a blogjaikba! METALANGYALKA6 blogja: http://akovetkezoejszaka.blogspot.hu/ 

NJ. Axel blogja: http://whocanfeelhere.blogspot.hu/

Valamint szeretném megköszönni azoknak, akik kitöltötték a kérdőívet, nagyon sokat segítettetek vele, - félreértés ne essék, még mindig kilehet tölteni :D - most az alapján próbáltam megcsinálni az új részt. A kinézet miatt bocsánatot kérek, mert a kérdőív kitétele óta, ha jól emlékszem négyszer is megváltoztattam. A mostani, ami kint van, nem az én kezem műve, - természetesen :D - hanem Deviantart-ról van. Próbálkoztam ismét egy fejléccel, de azt meg nem tudom feltenni, szóval sajnálom, de a kinézet, nem az én művem. De legalább most már elfogadhatóbban néz ki a blog :)). A kérdőívben írtátok, hogy a fogalmazásomon kéne alakítanom, valamint, hogy legyen több az izgalom a blogban, na meg, hogy legyenek hosszabb részek. Nézegettem a többi részt, amit idáig kitettem, és rájöttem, tényleg eléggé unalmasak voltak. Így most ezen megpróbálok változtatni. Ez a rész sem lesz most valami, hú de izgi, - talán a vége egy kicsit - de a következőből valami elképesztően szuper fejezetet próbálok meg kihozni, ígérem! :)) A fogalmazásomon nem tudom, hogyan kéne változtatnom, mondjuk kaptam egy tanácsot, hogy legyen kevesebb a párbeszéd (köszönöm szépen Dorothy Chanté-nak [ http://dieverfluchten.blogspot.hu/ ]  - hát igen, az most nem jött össze, mert máshogy egy-egy részt nem tudtam volna megcsinálni a mostani fejezetben - és legyen több a leírás - ezzel megpróbálkoztam, ahogy elnéztem, sikerült is, úgy-ahogy. - Viszont nekem még így sem tűnik igazinak a fogalmazásom, szóval arra kérlek titeket, írjátok meg kommentben, hogy hogyan kéne változtatnom rajta, mert tényleg, fogalmam sincs róla! Na de nem beszélek tovább, mert a végén még elaludtok a monitorotok / laptopotok előtt :D. Jó olvasást! :))

Karácsony van. Aisha és Clary a konyhában vannak, Aisha mosogat, Clary pedig süt, főz. Megbeszélték Briannel és Chaddel, hogy ma négyen, együtt töltik a karácsonyt. Ugyanis December 24.-e van, és akkor a 25.-ét, a családjukkal töltik a fiúk. Ebédidőre tervezték a találkozást, ami azt jelentette, hogy pár perc múlva meg is jelenhetnek, az ebéd pedig még mindig nem volt kész. Clary ide-oda sürgött, egyszer a szekrényhez, másszor a készülődő ételhez. Ha Aisha is tudna főzni, szívesen rábízta volna az ételt, de nem merte. Egyszer volt az, hogy megpróbáltak együtt főzni, a vége pedig takarítás lett. Miután Aisha annyira segíteni akart a sütögetésben is, - Clary ezt teljesen megértette, ő sem szeret mosogatni, főleg, ha folyamatosan nyomják a kezébe azt, amit el kell mosni - Clary ráhagyta a sajtreszelést, és a pogácsaszaggatást.

- Aj, mindjárt itt vannak a fiúk, az ebéd pedig még sehogy nem áll! - szomorkodott Clary.

- Ha itt nyavalyogsz, nem is fog elkészülni soha! - hergelte Aisha.

A fejét rázva kavarta a levest Clary. Aztán pedig ránézett a csirkére. Majd ismét a leveshez ment. A délelőttje így sürgés-forgással telt el. Kopogtak az ajtón, mire Clary felszisszent.

- Kinyitnád? - nézett Aisha-ra.

- Persze! - állt fel a székből, és kiment a nappaliba. Körülbelül egy perc múlva sorban mentek be az emberek a konyhába. Ott volt Chad, Brian, és Brian szülei.

- Szia! - integetett mosolyogva Brian. - Nem baj, ha hoztam magammal a családomat is?

- Nem, semmi baj! Egy kis probléma akadt fent, még pedig az, hogy az ebéd nincsen kész.

- Nem probléma, nem az ebéd miatt jöttünk! - mosolygott Jenna.

- Ha gondoljátok, a nappaliban le tudtok ülni tévét nézni. Van inni is, ha kértek, és rágcsálni való is! - sorolta Clary. Rosszul érezte magát, amiért nem sikerült időben elkészülnie.

- Nyugodj meg, ne hajszold túl magad! Segítsek? - kérdezte Brian.

- Nagyon jól tud főzni! - mondta Jenna.

- Vendégek vagytok, nem foglak befogni titeket munkára. Azért köszönöm! - rázta a fejét Clary.

- De szívesen segítenék! - mosolygott Brian.

- Aisha segít! - tiltakozott még mindig Clary.

- Ami azt illeti, ha Brian szeretné átvenni a segítői posztot, ezer örömmel adom át neki! - mosolyodott el Aisha. Clary tudta, hogy miért csinálja ezt.

- Ez esetben igénybe venném a segítséged! - bólintott Clary.

- Rendben!

- Nyugodtan üljenek le, mindjárt viszem a rágcsálni valót és az italt! - indult meg Aisha is a szekrények felé, de Jenna még megállította egy kicsit.

- Nyugodtan tegezhetsz minket, nem vagyunk olyan öregek! - nevetett, majd kiment a nappaliba, a többiek pedig követték.

- Akkor én neki kezdek a pogácsának. Nem baj, ha turkálok majd a szekrényekben? - kérdezett hátra, Claryhoz intézve szavait.

- Nem, dehogy is! És köszönöm, hogy segítesz! Úgy tűnik kicsit későn kezdtem neki! - mosolygott kínosan Clary. Nem szerette, amikor mások dolgoztak helyette.

- Semmiség. Szeretek sütni, szóval egyáltalán nem teher!

- Amíg ti itt bájologtok, és szakácskodtok, én berakok egy filmet! - mondta Aisha, kezében egy halom ropival, mellette pár pohár, az innivalókat pedig a hóna alá vette. Még mielőtt kiment, hátra pillantott Claryra, és rákacsintott.

Idő közben elkészült a leves, és a csirke is, így Clary nekilátott a pürének. Meghámozta a krumplit, feldarabolta, majd megfőzte. Végül egy kis vajjal együtt, összetördelte.

- Kész az ebéd! - ment ki mosolyogva a konyhából Clary és Brian. – Ha gondoljátok, megehetjük itt a nappaliban! – mondták, miután a többiek a film közepén tartottak. Beleegyeztek, így Brian és Clary szállította az ebédet. Először a levest, majd a másodikat. Végül a desszertre, és a sós falatokra is sor került.
- Finom volt az ebéd, köszönöm! – tette le a tányérját az asztalra Aisha, mire a többiek helyeselni kezdtek. A film végére mindenki az elé tett adagot, utána jöhetett a mosogatás.
- Nem, tényleg nem kell segítened, azért köszönöm! – utasította el Brian ajánlatát, miszerint segít neki elmosogatni.
Brian kiment a konyhából, csatlakozott a többiekhez. Helyét Aisha váltotta fel.
- Na, milyen volt együtt sütögetni?
- Kösz, hogy cserbenhagytál. Nem felejtem ám el!
Clary, hogy komolyabb legyen a fenyegetése, egy fakanállal hadonászott, miközben beszélt, mire Aisha elnevette magát. Beállt Clary mellé, és amit elmosogatott, azt Aisha elöblögette, majd a szárítóra helyezte.
- Most őszintén! Miért nem mondod el neki, hogy mit érzel iránta? Egy próbát mindenképpen megér! – Aisha nem akarta feledésbe meríteni azt a beszélgetését Claryval, mikor a lány bevallotta, mit érez Brian iránt.
- Azért, mert ő a célpont. Ő az, akit meg kell ölnöm. Ha pedig szerelmet vallanék neki, és tegyük fel, hogy igent mondana, egyszerűen, már nem tudnám bántani. – emelte fel a kezeit amolyan „nem tudok mit tenni” stílusban.
- Akkor mondj fel a főnöknél! Ha annyira holtan akarja látni Briant, akkor ölje meg ő, és ne rád hagyja a piszkos munkát! – Aisha-ból csak úgy robbantak ki a szavak.
- De pont ez az! Nem akarom, hogy meghaljon! – keseredett el Clary. – Túl sok mindenkit veszítettem már el. Különben is! Nem tartod furcsának, hogy pont Briant akarja holtan? Szerintem tervez valamit a főnök, és ki kéne deríteni, hogy mit!
- Majd holnap kitaláljuk. De most csatlakozzunk a többiekhez, mert a végén azt fogják hinni, hogy kerüljük őket.
Kisétáltak a konyhából, vissza a nappaliba.
- Kellene fát vágni a kandallóba. Este begyújtanánk, az olyan hangulatos lenne! – álmodozott el egy pillanatra Aisha.
- Akkor legyen úgy, hogy elmegyek fát vágni, ti pedig filmet néztek, vagy játszotok, vagy azt csináltok, amit szeretnétek!
- Mi lenne, ha elmennénk korcsolyázni? – fordult Jennáék felé.
- Hova mehetnénk? Ilyenkor a korcsolyapályák nincsenek nyitva!
- Nem pályára mennénk! Ismerek egy parkot, ahol van egy tó. Régebben korcsolyáztam már ott, biztonságos!
- Én inkább megyek Claryval fát vágni! Nem tudok korcsolyázni, és így legalább lesz segítsége!
- Amint végeztünk, csatlakozunk hozzátok! –bólintott Clary.
Tudta, hogy Aisha melyik tóról beszélt. Tavaly, amikor korcsolyázni támadt kedvük, egy park tójához mentek. Nem túl nagy, de kettejüknek bőven elég volt.
„ Gyere Clary, sikerülni fog! Minden csak bizalom kérdése. Ha bízol magadban, bármit el tudsz érni! – bíztatott Aisha. Nem mertem rálépni a jégre, féltem, hogy elcsúszom, esetleg valami baj történik. Ahogy Aisha kérlelt, hogy korcsolyázzak vele, olyan volt, mint egy tízéves kislány, aki szónokol. Bátorítása mindenesetre hatott rám, éreztem, ahogy testem magába szívja a természet energiáját, elszívva azt a növényektől. A tavaszi virágokra kezdtem gondolni. Finom orgona illat kavarodott a rózsák édes illatával. Mi történik azokkal a virágokkal, amik nem télen nyílnak ki? Amíg a hideg lepel alatt vannak, addig elpusztulnak, majd, amikor ismét minden színekbe burkolódzik, újraélednek?
- Mi lesz már Clary? Legalább próbáld meg! Segítek, csak indulj el! Mindennek a kezdés az alapja! Kezdd el, hogy aztán ne tudd abbahagyni!
Aisha tudta, hogyha ilyen nagy lelkesedéssel, boldogsággal szól hozzám, azzal mindig bizalmat lop a szívembe. Elővigyázatosan elléptem a tartóoszlopomtól, totyogni kezdtem a hóban. Nem valami biztonságos az sem, hogy a hóban közlekedem, a lábamon korcsolyával, milyen lesz, ha a jégre lépek?
- Ez az, már csak egy kicsi kell, tarts ki! – erősített tovább Aisha.
Ahogy ráléptem a csúszós talajra, a lábam azonnal kicsúszott.. volna alólam. De Aisha elkapott a karomnál fogva, egy ideig úgy is tartott. Lassan csúsztunk előre a hideg talajon, aztán elengedett, hogy próbáljam meg egyedül. Megismételtem. Lassan indultam el, majd egyre gyorsabban száguldottam. A korcsolyám végig karcolta a jeget. Nagyon jól éreztem magam. Úgy éreztem, a levegőben vagyok, és minél inkább haladtam előre, annál inkább éreztem magam közelebb a felhőkhöz. A fagyos levegő elárasztotta a tüdőmet, most az egyszer igazán éreztem, hogy szabad vagyok. Ez a gyönyörű illúzió el is szállt, mikor megláttam, közeledik a tó vége. Én pedig nem tudtam, hogyan kell megállni. Szép kis ütközést hajtottam végre, azt meg kell hagyni! Aisha utánam kiáltott, hogy fékezzek le, de nem sikerült. Ahogy elértem a tó végéhez, óriásit estem. Teljesen elterültem a hóban, még az arcomat is sikerült belenyomnom. Utána csak tompa hangokat hallottam. A hó, gátolta a hallásomat. De Aisha aggódó kiáltását ki tudtam venni. Óvatosan a hátamra fordultam, de nem tudtam visszatartani, nevetésben törtem ki. Aisham látva a boldogságomat, elmosolyodott. Életem egyik legszebb napja volt!”
- Szerinted ennyi elég lesz? – Brian fáradtan tanulmányozta a kupac fát, amit Claryval vágtak ki, majd aprítottak fel.
- Igen, elég lesz. Aisha csak a hatás kedvéért szeretné begyújtani a kandallót, ahhoz pedig ennyi bőven elég. Tényleg nem tudsz korcsolyázni? – Clary hangján enyhe meglepődés tükröződött.
- Nem tudok. Amikor hét éves voltam, apám tanítgatott, de körülbelül egy hónap után feladta. Nem csodálom, hisz az alatt az egy hónap alatt, addig jutottam el, hogy megmaradtam a jégen állva. Ja, és előre tudtam siklani! Azt sem mindig.
- Hát, akkor most megnyugtatlak. Egészen tavalyig én sem tudtam korcsolyázni, Aisha tanított meg. Gyorsan vigyük haza a fát, és menjünk Aisha-ék után.
- Egyáltalán, honnan fogunk korcsolyát szerezni?
- Aisha régebben válogatott magának párat, nekem is van kettő. Ha elvitték az összest, akkor majd cipővel próbálkozunk.
Elindultak haza. A közeli erdőbe mentek, kivágtak egy kisebb fát. A frissen esett hó, halkan ropogott csizmájuk talpa alatt. Bárhová néztek, mindent hó és jég borított. Ez megmutatta a levegő hőmérsékletét is, ugyanis borzasztóan hideg volt. Brian, hirtelen felindulásból felvett annyi havat, amennyi elfért a kezében, gombócot formált belőle, majd megcélozva Claryt, eltalálta a lány kabátját. Clary tágra nyílt szemekkel nézett Brian irányába. Kár lett volna tagadnia a fiúnak, hogy nem ő volt, hisz ki más dobta volna meg? A lány kiöltötte rá a nyelvét, majd ő is egy kupac hó irányába nyúlt, ám ekkor a fiú neki rohant, és fellökte. Clary nevetve rángatta magával Briant. A célját el is érte, a fiú mellé esett, bele, egy nagy adag, összekotort hóba. Brian villámgyorsan felállt, húzta magával Claryt. Mikor felsegítette, ismét belefektette a hóba, viszont ezúttal elfutott.
- Fussál csak! Elkaplak, nagyon pórul jársz! – kiáltott utána a lány, és feltápászkodott. Lesöpörte magáról a havat, és amennyire a körülmények engedték, olyan sebességgel Brian után iramodott. Ahogyan elsietett az összehordott hótömegek mellett, az egyiket széttúrta, ahogy belenyúlt. A gombócgyúrással nem is vacakolt, ha utoléri Briant, csak beleteszi a kapucnijába. Brian sem futott gyorsabban Clarynál, így még szem előtt volt. Látta, ahogy Brian lefékezett, először nem tudta, miért. Aztán, ahogy körbenézett, rájött, hogy egészen hazáig kergetőztek. A kulcs pedig Clarynál volt. Ez egy röpke pillanatra mosolyt csalt a lány arcára. Mikor Brian meglátta, hogy közeledik felé, hátrálni kezdett. Clary a bejárati ajtóhoz sétált, onnan nézte a fiút. Nem akarta tovább húzni az időt, eldobta a havat, kinyitotta az ajtót, majd bement a házba. Brian utána ment, bár a szemeit végig a lányon tartotta, hátha váratlan pillanatban csap le rá. Ám ő csak a korcsolyákat kereste elő. Majd egy diadalittas mosoly kíséretében, előhúzta a szekrényből, azokat a darabokat, amikről beszélt. Az egyik sötétkék volt, a másik pedig fekete. Brian a feketét választotta. Beletették őket egy nagyobb táskába, és elindultak, egész úton hallgattak. Mikor odaértek a tóhoz, elkaphatták azt a pillanatot, mikor Chad elcsúszott a jégen. Aishavak kergetőztek, és megbotlott a saját lábában. Szépet esett, azt meg kell hagyni! Clary körbenézett. A tó, és az azt körülölelő táj, semmit sem változott. Claryval szemben pár fa védte a tavat, mellette balra pedig egy játszótér húzódott. A fáktól jobb oldalra egy fedett területen belül padok húzódtak, ott lehetett felvenni a korcsolyát, és letenni a holmidat. Clary megfogta Brian kezét, és a padokhoz vezette. Felhúzták a lábukra a korcsolyát, és óvatosan kisétáltak a tóra. Mikor elsőnek léptek rá, Brian majdnem elesett, de Clary elkapta a kezét, és egyhelyben tartotta. Belekarolt a fiúba, és óvatosan elindultak. Lassan siklottak előre a jégen, néha kicsit félrebillent a lábuk, de sikerült egyenesben maradniuk. Aztán Clary úgy döntött, hogy fordulnak egyet. Igen ám, de Brian-nek nem szólt, így a fiút váratlanul érte Clary kanyarodása, és elesett, magával húzva Claryt is.
- Én megmondtam, hogy nem tudok korcsolyázni! – rázta a fejét, miközben felhúzta a földről a lányt.
- Majd belejössz! Viszont hiányzik belőled az önbizalom. Higgy magadban, hogy sikerülni fog!
Brian bólintott. Most egyedül próbálkozott neki. Elindult egyenesen, majd gyorsan megfordult… vagyis csak meg akart fordulni, ismét nem sikerült neki. De nem adta fel, újra próbálkozott. Addig csinálta ezt, amíg nem sikerült megfordulnia esés nélkül. Boldogan állt meg Clary előtt, várva, hogy a lány mondjon valamit.
- Gratulálok! Mondtam, hogy meg tudod csinálni! – ölelte át szorosan.
Ahogy rájött, mit csinált, azonnal elugrott a fiútól, csakhogy megcsúszott, és elesett.
- Minden rendben? – segítette fel Brian.
- Persze! – nevetett kellemetlenül.
Csak ekkor vette észre, hogy a többiek őket nézték.
Clary arca pirulni kezdett. Amilyen gyorsan csak tudott, nekiindult, és elkezdte körbekorcsolyázni a tavat. Brian próbálta követni, de még nem tudott olyan gyorsan menni, mint Clary. A többiek is csatlakoztak hozzájuk, de a „pálya” túl kicsi volt mindenki számára, így Aisha és Clary kiálltak. A játszó téres részlegre mentek, fölültek a hintákra. Clary Brianék irányába fordult. Brian az apjával egyforma tempóba ingáztak oda-vissza, oda-vissza. Clary mosolygova nézte őket, majd amikor a fiú az ő irányába fordult, integetni kezdett neki.

- Hol hagytad Claryt? – kérdezte Larisa.
- Nem tudom! – ásított a telefonba Luke.
- Ezt nem hiszem el! Mégis mikor aludtál el?! Ne, inkább ne is válaszolj. Menj, és keresd meg! Tudod, hogy mi a mai terv. – mondta, majd letette.
Luke sóhajtozva vette fel a bundás kabátját, és a bakancsát. Kilépett az ajtón, majd bezárta azt. Elindult Clary lakása felé, abba a hitbe ringatva magát, hogy a lány biztosan otthon van. Ám, mikor a házhoz ért, és hiába csöngetett be, az összes reménye elszállt. Gondolkodni kezdett. Egy hideg, karácsonyi napon, mikor minden be van zárva, hova mehet egy ember? Hova mehet egy angyal? A válasz egyértelmű volt. Miután az egyetlen hely, amit nem szoktak bezárni soha, a közeli park volt, automatikusan megindult az odavezető úton. – Próba, szerencse! – gondolta magában. Az úton végig házak mellett ment el, azokat és kertjeiket nézte. Az egyik ház ajtaja egy hóemberes, világító figurával volt feldíszítve, a másik ház pedig füzérekkel volt végig rakva. A kertek elegánsan voltak feldíszítve. Ahol volt fenyőfa, ott a fát girlandokkal körbetekerték, és pár gömbdíszt aggattak fel rá. Az ajtóhoz vezető utat néhol egy-egy szánkós mikulás mutatta, valahol rénszarvasok, a harmadik lehetőség pedig a semmi volt.
- Apa! Mi miért nem díszítjük ki a kertet?
- Mert nem! – felelte mogorván az apja Luke-nak.
- És karácsonyfát miért nem emelünk mi is?
- Mert nem ünnepeljük a karácsonyt! Gyűlölöm a karácsonyt! – ordította Luke arcába.
A fiú a hirtelen jött dühtől és adrenalintól beleütött a mellette húzódó kerítésbe. Gyűlölte az édesapját. Folyton bántotta, sértegette, a tökéletlenségeit hozta fel neki. Egyik ünnepet sem tartották meg. És még az édesanyja sem tudta megvédeni. Soha nem volt ott mellette, az apja viszont egyszer sem említette meg neki, hogy miért. Amikor rákérdezett, az apja pofátlan módon elcsitította. Így aztán soha nem derült ki, hogy mi történt az édesanyjával.

- Nagyon hideg van! – dörzsölgette a kezeit Aisha.
Ahogy kifújta a levegőt, az fehér ködként szóródott szét. Chad levette a kabátját, és Aisha hátára terítette.
- Te nem fázol? – kérdezte a fiútól.
- Nem, kimelegedtem a korcsolyázástól!
Mikor, már vagy három órája voltak kint, mindannyian egyetértettek abban, hogy haza kellene menni. Így hát elindultak. Út közben találkoztak Luke-val, aki csatlakozott hozzájuk. Fáradtan, kicsit kihűlve, és piros orral léptek be a meleg lakásba. Gyorsan bepakolták a fát a kandallóba, és meggyújtották. A karácsonyfa a bejárati ajtótól balra helyezkedett el, egyelőre még üresen. A dobozok, amikben a díszeket tárolják, a fa előtt álltak várva, hogy kinyissák őket. Clary-ék úgy tervezték, hogy pihennek egy kicsit, és utána feldíszítik a fát együtt. Ám ez nem következett be, mert mindenki elaludt, Claryt kivéve. – Na, akkor lássunk neki! – csapta össze tenyereit, majd elkezdte felnyitogatni a dobozokat. Felnyitotta az elsőt, és megnézte a tartalmát. Ezüst díszek, minden mennyiségben. Ránézett a fára. Az majdhogy kétszer olyan magas volt, mint Clary. Körülbelül harminc- negyven centi kellett volna hozzá. Megrázta a fejét, és kinyitotta a második dobozt is. Arany színbe burkolódzott az egész doboz. Voltak benne vékonyabb és vastagabb girlandok, amiket a gömbdíszek váltottak fel. Aztán jöttek a különlegesebb formájú darabok. Minden szépen el volt rendezve. Kinyitotta a harmadik dobozt is. Szépen összecsomagolt fényfüzéreket tárolt. Azon kezdett el gondolkozni, hogy milyen lenne, ha az estütet vegyítené az arannyal? Így hát megpróbálkozott vele. Először két fényfüzért helyezett fel, és egy ezüst girlandot. A girland ment a fa közepére, az egyik füzér pedig a fa tetejére, a másik az aljára. Fentre gondolta a gömbdíszeket, lentre pedig a különlegesebb, egzotikusabb darabokat.
- Segíthetek? – szólalt meg mögüle egy mély, fiú hang.
- Brian! Hát persze! – mosolygott rá kedvesen.
Elmesélte neki az ötletét, mire a fiú helyeselni kezdett, így neki láttak. Clary felmászott a létrán, a felette lévő fokra pedig rátette az összevegyített gömbdíszekből álló dobozt, majd rakosgatni kezdte őket. – Egy ezüst, egy arany! – gondolta ki magában a sorrendet. Eközben Brian a fa alját díszítette. Gyorsan körberakosgatták a fát a díszekkel, majd bedugták a fényfüzéreket a konnektorba, és leellenőrizték, hogy égnek-e.
- Már csak egy dolog hiányzik! – húzott ki a védőfóliából egy csúcsdíszt. Brian-nel ketten akarták feltenni, így Clary felmászott a létra egyik oldaláról, Brian pedig a másikról. Óvatosan felhelyezték a csúcsdíszt is. Aztán a karácsony varázsa el is szállt, mikor a létra oldalra billent, Clary és Brian pedig elvesztve az egyensúlyukat, leestek a létráról.

- Lássalak csak meg, és esküszöm, meg foglak ölni! – ordította a telefonba Larisa.
- Értsd meg, hogy csak így tudtam „elkábítani” Claryt! – motyogta ironikusan Luke, miközben az autót vezette. A hátsó üléseken Brian és Clary foglaltak helyet, eszméletlenül.
- Briant ne merd bántani különben…
- Én egyiket se fogom bántani! Csak szállítom őket. De szólok a haveromnak, hogy a sráchoz ne nyúljon.
- És mi lenne, ha őt el se vinnéd?! – kérdezte fennhangon Larisa.
- Van egy ötletem, amivel lebuktathatjuk Clary-t Brian előtt. Ahhoz pedig őt is el kell vinnem!