Sziasztok! Íme,
megjelent a következő rész is. Ne aggódjatok, most nem fogok annyit rizsázni,
mint múltkor :D. Szóval jó olvasást! :)) UI: Ne felejtsetek el egy kis emléket hagyni magatok után ott lent, a
rész alján! :))
Clary fájó
fejjel ébredt. Ülőhelyzetbe edzette magát, oldalába belenyilallt a fájdalom. Óvatosan megérintette a fájó részt, mire
felszisszent. Hát igen, ezt csúnyán beütötte! Körbenézett. Nem látott sok
mindent, sötét volt a szobában, ahol volt. De ahogy körbenézett, rájött, hogy
egy kis hálószobában van, ám az ágyat elhordták. Felállt, és a szekrényekhez
sétált. Egyiket sem lehetett kinyitni. Az ablakok be voltak deszkázva. Fogalma
sem volt arról, hogy hol lehet. Az ajtóhoz sétált, ki akart lépni rajta, de az
nem nyílt. Hirtelen megszólalt mögüle egy hang, kisebb frászt hozva rá.
- Jól vagy? Nem fáj semmid? – tette vállára a kezét Brian.
- A fejem és az oldalam egy kicsit, nem vészes. Mit keresünk itt? Egyáltalán hol vagyunk?
- Fogalmam sincs!
Végszóra lépteket hallottak, majd egy ajtónyitódást. A fény, mint egy szökevény, kúszott be a szobába, a nyitott ajtón keresztül.
- Csak hogy felébredtetek! Féltem, hogy komolyabb sérülést szenvedtetek. – szólalt meg a Brian-ék előtt álló fiú.
- Milyen sérülés? És miért vagyunk itt? Te mégis ki vagy?
- Pofa be, ne kérdezgess ennyit! Gyertek! – lökte ki őket a szobából, bezárva az ajtót.
- Hagyj békén. És ne rángass! – ütögette meg Clary a fiú kezét.
- Mondom, kussolj! – vágta arcon olyan erővel, hogy Clary összeesett.
- Normális vagy?! – szólt a fiúhoz, miközben felsegítette a lányt. – Jól vagy? – érintette meg Clary arcát.
- Igen, jól vagyok! –dörzsölte meg sérült orcáját.
- Én figyelmeztettelek! –mutogatott az ujjával a fiú, majd felrángatta Clary-t a földről. – Mostantól csönd! – kiáltotta el magát.
Tovább mentek. Időközben az ismeretlen bekötözte a szemüket, így nem láthatták, hová mennek. De azt tudták, hogy a szabadban mennek tovább, talpuk alatt ropogott a hó.
- Mondanál legalább egy nevet, hogy hogyan szólíthatunk? – Clary tudta, hogy ez egy olyan kérdés, amit ilyen pillanatokban nemigen szoktak feltenni, de nem szerette, mikor olyan emberek vették körül, akiknek még csak a nevét sem tudta.
A fiú egy ideig habozott, majd válaszolt.
- Thomas, de hívjatok csak Tom-nak.
Clary gondolkodni kezdett. Vagy olyan hülye volt, hogy a valódi nevét mondta, vagy kitalált valamit. Ajtócsikorgást hallottak, majd egy hűvös helyen kötöttek ki. Hallották az ajtó csapódását, majd a kendők lekerültek a szemükről. Ismét nem láttak semmit, a szoba, ahol voltak, teljesen sötét volt. Csak egy kis fény szűrődött be a ledeszkázott ablakok fáinak rései között. Bár ez sem adott valami sok fényt, ugyanis este volt. Tom elővett egy lámpát, és Brian kezébe nyomta.
- Mit csináljak vele? – kérdezte értetlenül.
- Tartsd így! – állította be Tom úgy, hogy egy széket világítson meg. Kutakodni kezdett a helyiségben. Ő maga sem látott semmit, de hamar megtalálta a neki szükséges dolgot.
- Ülj le! – utasította Clary-t.
Miután a lány nem mozdult, a zsebéhez nyúlt, és előrántott egy pisztolyt. – Ne akard, hogy használjam. Azt mondtam, ülj le! – ordított rá Tom, mire Clary riadtan leült.
Ha nem lenne ott Brian, már rég elintézte volna! Morogva hagyta, hogy Tom a székhez kösse a kezeit, majd a lábait is. Brian próbált segíteni Clary-nak, de Tom ezt nem hagyta. Legyen elég annyi, hogy az orra most a szokásosnál egy kicsivel nagyobb. Mire Tom kikötözte a lányt, csörögni kezdett a telefonja.
- A francba! – szitkozódott. – Mindketten itt maradtok, mindjárt jövök. Ne is próbáljatok meg elszökni, nem tudtok. Vérontást pedig nem szeretnék rendezni! – mutogatott a pisztollyal, majd gyorsan kislisszolt az ajtón. Clary úgy határozta, hogy egy pajtában lehetnek, a hatalmas ajtó miatt, valamint az ott terjengő szagok miatt.
- Jól vagy? – fordult Clary Brian-hez.
- Persze! Nem értem, minek hozott ide, a másik szoba is épp elég sötét volt! – próbált viccelődni, hogy oldja a feszültséget, kisebb sikerrel, mint amire számított. – Na, gyere, kiszabadítalak! – kezdte el rángatni a köteleket.
- Jól vagy? Nem fáj semmid? – tette vállára a kezét Brian.
- A fejem és az oldalam egy kicsit, nem vészes. Mit keresünk itt? Egyáltalán hol vagyunk?
- Fogalmam sincs!
Végszóra lépteket hallottak, majd egy ajtónyitódást. A fény, mint egy szökevény, kúszott be a szobába, a nyitott ajtón keresztül.
- Csak hogy felébredtetek! Féltem, hogy komolyabb sérülést szenvedtetek. – szólalt meg a Brian-ék előtt álló fiú.
- Milyen sérülés? És miért vagyunk itt? Te mégis ki vagy?
- Pofa be, ne kérdezgess ennyit! Gyertek! – lökte ki őket a szobából, bezárva az ajtót.
- Hagyj békén. És ne rángass! – ütögette meg Clary a fiú kezét.
- Mondom, kussolj! – vágta arcon olyan erővel, hogy Clary összeesett.
- Normális vagy?! – szólt a fiúhoz, miközben felsegítette a lányt. – Jól vagy? – érintette meg Clary arcát.
- Igen, jól vagyok! –dörzsölte meg sérült orcáját.
- Én figyelmeztettelek! –mutogatott az ujjával a fiú, majd felrángatta Clary-t a földről. – Mostantól csönd! – kiáltotta el magát.
Tovább mentek. Időközben az ismeretlen bekötözte a szemüket, így nem láthatták, hová mennek. De azt tudták, hogy a szabadban mennek tovább, talpuk alatt ropogott a hó.
- Mondanál legalább egy nevet, hogy hogyan szólíthatunk? – Clary tudta, hogy ez egy olyan kérdés, amit ilyen pillanatokban nemigen szoktak feltenni, de nem szerette, mikor olyan emberek vették körül, akiknek még csak a nevét sem tudta.
A fiú egy ideig habozott, majd válaszolt.
- Thomas, de hívjatok csak Tom-nak.
Clary gondolkodni kezdett. Vagy olyan hülye volt, hogy a valódi nevét mondta, vagy kitalált valamit. Ajtócsikorgást hallottak, majd egy hűvös helyen kötöttek ki. Hallották az ajtó csapódását, majd a kendők lekerültek a szemükről. Ismét nem láttak semmit, a szoba, ahol voltak, teljesen sötét volt. Csak egy kis fény szűrődött be a ledeszkázott ablakok fáinak rései között. Bár ez sem adott valami sok fényt, ugyanis este volt. Tom elővett egy lámpát, és Brian kezébe nyomta.
- Mit csináljak vele? – kérdezte értetlenül.
- Tartsd így! – állította be Tom úgy, hogy egy széket világítson meg. Kutakodni kezdett a helyiségben. Ő maga sem látott semmit, de hamar megtalálta a neki szükséges dolgot.
- Ülj le! – utasította Clary-t.
Miután a lány nem mozdult, a zsebéhez nyúlt, és előrántott egy pisztolyt. – Ne akard, hogy használjam. Azt mondtam, ülj le! – ordított rá Tom, mire Clary riadtan leült.
Ha nem lenne ott Brian, már rég elintézte volna! Morogva hagyta, hogy Tom a székhez kösse a kezeit, majd a lábait is. Brian próbált segíteni Clary-nak, de Tom ezt nem hagyta. Legyen elég annyi, hogy az orra most a szokásosnál egy kicsivel nagyobb. Mire Tom kikötözte a lányt, csörögni kezdett a telefonja.
- A francba! – szitkozódott. – Mindketten itt maradtok, mindjárt jövök. Ne is próbáljatok meg elszökni, nem tudtok. Vérontást pedig nem szeretnék rendezni! – mutogatott a pisztollyal, majd gyorsan kislisszolt az ajtón. Clary úgy határozta, hogy egy pajtában lehetnek, a hatalmas ajtó miatt, valamint az ott terjengő szagok miatt.
- Jól vagy? – fordult Clary Brian-hez.
- Persze! Nem értem, minek hozott ide, a másik szoba is épp elég sötét volt! – próbált viccelődni, hogy oldja a feszültséget, kisebb sikerrel, mint amire számított. – Na, gyere, kiszabadítalak! – kezdte el rángatni a köteleket.
- Mi az? Épp
kötözöm a csajt! Beragaszthatom a száját? Folyamatosan pofázik! – magyarázta a
telefonba Tom.
- Szóval akkor felkelt? És a fiú?
- Mind ketten felébredtek már.
- Ne feledd! A fiút ne bántsd!
- Arról már lekéstél! Behúztam neki egyet. Megpróbálta kiszabadítani a lányt. Nyugi, nem lett semmi baja. Az orra a szokottnál nagyobb, de amúgy semmi!
- Többet ne forduljon elő. Tudod a tervet, három nap!
- Igen, tudom, nem felejtettem el!
- Szóval akkor felkelt? És a fiú?
- Mind ketten felébredtek már.
- Ne feledd! A fiút ne bántsd!
- Arról már lekéstél! Behúztam neki egyet. Megpróbálta kiszabadítani a lányt. Nyugi, nem lett semmi baja. Az orra a szokottnál nagyobb, de amúgy semmi!
- Többet ne forduljon elő. Tudod a tervet, három nap!
- Igen, tudom, nem felejtettem el!
1. NAP
Tom hamarabb
visszaért a pajtába, mint ahogy Brian kiszabadíthatta volna Clary-t, és
meglóghattak volna. De Tom türtőztette magát úgy, ahogy Luke-nak megígérte.
Bevitt még egy széket, és rákötözte a fiút. Ez tegnap este történt. Clary és
Brian az éjszakát, és a reggel egy részét a székekhez kikötve töltötték. Másnap
reggel Tom eloldozta a kezüket, és bevitt nekik tálcán kenyeret és vizet. Clary
a részéhez hozzá sem nyúlt. Brian ezt nem helyeselte, de nem tudott vele mit
csinálni. Tom megvárta, míg a fiú megreggelizik, majd kiment, és magával vitte
a tálcát. Clary-ék várták, hogy mikor megy vissza hozzájuk, ami pár órával
később következett be. Addig Brian-ék fogadtak, hogy mit csinálhatott Tom, és
próbáltak kiagyalni egy tervet, hogy hogyan szökjenek meg. Clary megpróbálta
végig nézni a területet, ahova be voltak zárva, de épphogy csak az orra hegyéig
látott el, olyan sötét volt. Viszont, a beszűrődő kis fénycsíkok megmutatták,
hogy hol vannak az ablakok. Akár még azt is megcsinálhatják, hogy este, amikor
Tom már nem figyel rájuk, letörik a deszkákat, kitörik az ablakot – már ha fedi
valami – és kiszöknek. Mire Tom észrevenné, hogy eltűntek, már rég
messze-messze járnának. Tom belépett a pajtába, az ajtót félig nyitva hagyva.
Clary-t eloldozta a széktől, és kivitte. Lényegében azért oldozta el, hogy
aztán egy másik helyen ismét kikösse. Végig maga előtt lökdöste, amitől
Clary-nak kedve lett volna felpofozni őt. Az udvaron voltak, Tom pedig hátra
kötötte Clary kezeit egy oszlophoz. Amikor biztosnak érezte, hogy nem fog tudni
kiszabadulni, elment. Clary nem értette, körbe-körbenézett. Aztán látta, hogy
Tom ismét közeledik, kezében tartott valamit. Ahogy közelebb ért hozzá, Clary
láthatta, hogy egy ostort tart a kezében. A lány nyelt egy nagyot. Érezte, hogy
Tom tudja a titkát, és ezt fel fogja használni ellene. Tom, széles mosollyal az
arcán lépett elé.
- Na, akkor kezdjünk is hozzá! Első kérdés: Miért nem hagyod békén Briant? Egyáltalán, hogyan ismerkedtetek össze?
- Ide költöztem, vagy legalábbis New York-ba, nem ismertem a helyet, kellett egy kis segítség. Brian körbe vezetett, aztán jóban lettünk. – rántott vállat Clary.
- Miért költöztél ide? – vonta fel a szemöldökét Tom.
Clary habozott egy ideig. Nem tudta, hogy mit mondjon, hisz az igazat mégsem árulhatta el! Aztán eszébe jutott egy ötlet.
- Ahol addig éltem, míg ide költöztem, meghalt a családom. – nyelt egy nagyot. Tom arcáról meglepődöttség tükröződött, nem erre számított. – Te ilyen helyzetben mit tennél? Ott maradnál, miközben tudod, hogy nincsen senkid?
Tom hezitált egy ideig. Arca ellágyult, de csak egy pillanatra. Szinte azonnal visszaváltott kemény vonásaira.
- Tudom, hogy hazudsz! Ismerem a fajtádat. Úgy próbálod belopni magad mások szívébe, hogy sajnáltatod magad! Az ilyen emberek, mint te, egyszerűen szánalmasak! – nevette el magát lenézően. – Még egyszer megkérdezem! Miért költöztél ide? – Tom szorongatta kezében az ostort, várva, mikor csaphat le vele.
Clary harapdálni kezdte a száját. Mikor ideges, ezt teszi. Nem tudott mit mondani, mire Tom, kísérteties mosolyra húzta száját. Egy egyszerű mozdulattal meglendítette az ostort, aminek a vége súrolta Clary karját. A lány ijedtében felsikoltott. A szívét már a torkában érezte.
- Aranyom! Ordítozhatsz, kiáltozhatsz, azt csinálsz, amit csak akarsz, de senki sem fog meghallani! A semmi közepén vagyunk! – vonta fel vigyorogva a szemöldökét Tom. – És jobb, ha elkezdesz beszélni, mert nem félek használni! - lebegtette meg maga előtt nyugodtan az ostort.
Clary összeszorította a szemeit. Még mindig nem tudott mondani semmit, mire Tom egy vállrándítás kíséretében erősen lecsapott a lányra az ostorral. Clary fájdalmában felordított, szemei könnybe lábadtak. Próbált szabadulni, de a kötél fogsága nagyobb volt az ő erejénél. Tom megint „csak” egyszer sújtott le rá, hátha beszélni fog. De nem beszélt. Többször, egymásután csapott le a lányra, aki közben érezte az előző sebek gyógyulását. Soha, együtt véve nem szenvedett annyit, mint azokban a percekben, mikor Tom az ostorral okozott sebeket neki. Clary fájdalmában beharapta a száját, aminek hála, fémes, keserű ízt érzett lefolyni torkán. Olyan erősen harapta meg a száját, hogy eleredt belőle a vér. Tom pár ütés után békén hagyta Clary-t.
- Itt hagylak egy kicsit egyedül, hadd gondolkodj a kérdésemen. Fél órát kapsz! – fenyegette meg, majd elviharzott.
Már kezdett esteledni. Clary lehunyta a szemeit. Nem tudta elképzelni, hogy most mit csináljon. Valamiért úgy érezte, hogy Tom tudja a titkát, és csak arra vár, hogy Clary, maga vallja be neki. A lány megrázta a fejét. Nem! Bármit is csinál, nem árulok el neki semmit! Elég erős vagyok ahhoz, hogy túléljek pár csapást egy ostorral! – gondolta magában Clary. Arra a határozásra jutott, hogy semmi áron nem árul el Tom-nak semmit, hiába tudja már. Mire letelt a fél óra, az ég besötétedett. Az ég dörögni kezdett, majd a felhők kiengedték magukból a csapadékot, hadd hulljanak a földre. Még a felhők is megsiratnak! – mosolyodott el a lány. Mikor rossz helyzetbe keveredik, azzal szokta nyugtatni magát, hogy beszélni kezd magában, általában teljesen értelmetlen dolgokról. De nála beválik, sikerül úgy-ahogy megnyugtatnia magát. A fiú nagy, hangos léptekkel trappolt felé, kezében a kissé megviselt ostort markolászta. Clary hitetlenül megrázta a fejét. Nem tudta elhinni, hogy Tom ilyen erőszakos. Az eső nagy foltokban áztatta át mindkettejük ruháját, Clary haja a bőréhez tapadt, Tomnak pedig a tarkójára simult.
- Na, hajlandó vagy most már őszintén válaszolni a kérdésemre? Tudod, még mindig tele vagyok energiával, belőle pedig nem csak ez az egy példány van! – emelte meg az ostort.
Clary elfordította a fejét, ezzel teljesen nyilvánvalóvá téve nemtetszését. Tom dühöngött egy ideig, amit aztán a lányon vezetett le. Az égen csak az ostor csapódását lehetett hallani, ahogy belevájja magát a bőrbe. Az addigi madárcsicsergések elhalkultak, majd végleg elhaltak, helyüket az egyre hangosabb dörgés vette át.
- Vajon akkor is ilyen szótlan leszel, ha kint hagylak estére a viharban? – húzta széles mosolyra a száját Tom. Tudta, hogy eltalálta Clary legnagyobb gyengéjét. Clary pánikolni kezdett magában. Nincsenek túl jó emlékei a viharral kapcsolatban.. Amikor kicsi volt, a szülei azzal büntették, mikor valami rosszat tett, hogy a viharos napokon bezárták a szobájába. Hiába sikítozott, és mondta, hogy többet nem csinál rosszat, a szülei nem engedték ki. Viszont „őket is elérte Isten ostora”, ugyanis, egy napon, mikor Claryt ismét a szobájába zárták, becsapott a villám. Hatalmas dörgés követte, aminek következtében Clary-nak muszáj volt befogni a fülét. Aztán az egész lakásban síri csönd lett. Clary nem hallotta apja megnyugtató hangját, ahogy az édesanyjához beszél. Kiáltozni kezdett, hogy engedjék ki, de mintha meg sem hallották volna – ami lehet, hogy igaz -, nem csináltak semmit. Clary keservesen sírni kezdett. Elege volt a büntetésből, abból, ahogy szülei bántak vele. Óriási düh járta át. Nem öntudatból cselekedett. De ütni, rúgni kezdte az ajtót. Addig a pillanatig el sem tudta hinni, hogy mekkora erő van benne. Egy nagy rúgással kitörte az ajtót. Szomorúan, mégis mérgesen indult meg a lépcsőn. Lent, apja és anyja valamit körbe álltak. Mi folyik itt? –kérdezte Clary a szüleitől, akik riadtan fordultak felé. Lábukkal eltakarták a valamit, ami a földön hevert. Clary egy ideig mozdulatlanul bámulta őket, majd hirtelen rohanni kezdett. Körbe futotta őket, a szülei próbálták elkapni. Clary hirtelen lefékezett. A látványtól lesokkolódott. A kutyájuk feküdt előtte, holtan. És füstölgött. Clary ekkor jött rá, hogy a villám a kutyájukba csapott bele. Pár órával később, könnyes szemekkel állt az udvarban, és nézte, ahogy a szülei eltemetik.
- Tudod, hogy miért vagyok itt! – bökte oda hirtelen, az egyre távolodó Tom-nak, aki erre megállt, majd visszafordult.
- Nem, nem tudom! – mondta lassan, nyugodtan. – Szóval gyorsan bökd ki, vagy az életemre esküszöm, megöllek! – mondta rezzenéstelen arccal.
- Azért vagyok itt… mert küldetésbe kaptam, hogy öljek meg valakit, - sütötte le a szemét. Nem tudta elképzelni, hogy, hogyan lehetett olyan gyáva, hogy elismerje.
- Igen? És kit? – vonta fel a szemöldökét, amolyan „most lebuktatlak” stílusban.
- Azt… azt, akivel itt vagyok! – mondta ki, mire Tom hangosan elnevette magát.
- Csakhogy bevallottad! Ja, és hogy tudd! Van egy szemtanúd! – mutatott Clary baloldalára.
Clary ijedten tekintett oda. Biran, körülbelül három méterre állt tőle, tágra nyílt szemekkel. Nyelt egy nagyot. Lassan hátrálni kezdett, megfordult, majd besétált a pajtába. Az ajtót idegesen csapta be maga után. Clary összepréselte ajkait. Nem akart megszólalni, mert úgy érezte, akkor egy hatalmas káromkodási sorozatot hagyna el a szája.
- Holnap folytatjuk, későre jár. – nézett fel az égre Tom. Eloldozta Clary-t, majd bevezette a pajtába. Brian a földön ült, fejét térdei közé szorította. Mikor meghallotta az ajtónyitódást, azonnal felpattant. Szemében a félelem tükröződött. Tom berakta Clary-t, majd rájuk zárta az ajtót. A fény azonnal eltűnt. Csak a zseblámpa adott nekik egy kis fényt, amit Tom tegnap Brian kezébe nyomott. Brian távolodni kezdett Clary-tól, ahogy a lány közeledni próbált felé.
- Brian, én megmagyarázom… - próbált beszélni hozzá Clary, de Brian nem hagyta.
- Nincs egy egész hónapja sem, hogy ismerlek, mégis megbíztam benned. Kár volt! – rázta a fejét. Szeméből csak úgy szikrákat szórt a szánalom. – Egyáltalán miért akarsz megölni? És miért engem?!
- Nem akarlak megölni! Feladatnak kaptam. Ha nem vállalom el, mást küld a megbízom, vagy akár saját maga tett volna meg!
- Ki a megbízód? – fonta össze maga előtt a kezeit Brian.
- Azt nem árulhatom el! – rázta a fejét Clary. Szemei kezdtek könnybe lázadni.
- Kösz. Kösz szépen! Kijutunk innen, soha többet nem akarlak látni! – ordította Clary arcába, mire a lány elsírta magát. Az estélyük ilyen hangulatban telt el.
- Na, akkor kezdjünk is hozzá! Első kérdés: Miért nem hagyod békén Briant? Egyáltalán, hogyan ismerkedtetek össze?
- Ide költöztem, vagy legalábbis New York-ba, nem ismertem a helyet, kellett egy kis segítség. Brian körbe vezetett, aztán jóban lettünk. – rántott vállat Clary.
- Miért költöztél ide? – vonta fel a szemöldökét Tom.
Clary habozott egy ideig. Nem tudta, hogy mit mondjon, hisz az igazat mégsem árulhatta el! Aztán eszébe jutott egy ötlet.
- Ahol addig éltem, míg ide költöztem, meghalt a családom. – nyelt egy nagyot. Tom arcáról meglepődöttség tükröződött, nem erre számított. – Te ilyen helyzetben mit tennél? Ott maradnál, miközben tudod, hogy nincsen senkid?
Tom hezitált egy ideig. Arca ellágyult, de csak egy pillanatra. Szinte azonnal visszaváltott kemény vonásaira.
- Tudom, hogy hazudsz! Ismerem a fajtádat. Úgy próbálod belopni magad mások szívébe, hogy sajnáltatod magad! Az ilyen emberek, mint te, egyszerűen szánalmasak! – nevette el magát lenézően. – Még egyszer megkérdezem! Miért költöztél ide? – Tom szorongatta kezében az ostort, várva, mikor csaphat le vele.
Clary harapdálni kezdte a száját. Mikor ideges, ezt teszi. Nem tudott mit mondani, mire Tom, kísérteties mosolyra húzta száját. Egy egyszerű mozdulattal meglendítette az ostort, aminek a vége súrolta Clary karját. A lány ijedtében felsikoltott. A szívét már a torkában érezte.
- Aranyom! Ordítozhatsz, kiáltozhatsz, azt csinálsz, amit csak akarsz, de senki sem fog meghallani! A semmi közepén vagyunk! – vonta fel vigyorogva a szemöldökét Tom. – És jobb, ha elkezdesz beszélni, mert nem félek használni! - lebegtette meg maga előtt nyugodtan az ostort.
Clary összeszorította a szemeit. Még mindig nem tudott mondani semmit, mire Tom egy vállrándítás kíséretében erősen lecsapott a lányra az ostorral. Clary fájdalmában felordított, szemei könnybe lábadtak. Próbált szabadulni, de a kötél fogsága nagyobb volt az ő erejénél. Tom megint „csak” egyszer sújtott le rá, hátha beszélni fog. De nem beszélt. Többször, egymásután csapott le a lányra, aki közben érezte az előző sebek gyógyulását. Soha, együtt véve nem szenvedett annyit, mint azokban a percekben, mikor Tom az ostorral okozott sebeket neki. Clary fájdalmában beharapta a száját, aminek hála, fémes, keserű ízt érzett lefolyni torkán. Olyan erősen harapta meg a száját, hogy eleredt belőle a vér. Tom pár ütés után békén hagyta Clary-t.
- Itt hagylak egy kicsit egyedül, hadd gondolkodj a kérdésemen. Fél órát kapsz! – fenyegette meg, majd elviharzott.
Már kezdett esteledni. Clary lehunyta a szemeit. Nem tudta elképzelni, hogy most mit csináljon. Valamiért úgy érezte, hogy Tom tudja a titkát, és csak arra vár, hogy Clary, maga vallja be neki. A lány megrázta a fejét. Nem! Bármit is csinál, nem árulok el neki semmit! Elég erős vagyok ahhoz, hogy túléljek pár csapást egy ostorral! – gondolta magában Clary. Arra a határozásra jutott, hogy semmi áron nem árul el Tom-nak semmit, hiába tudja már. Mire letelt a fél óra, az ég besötétedett. Az ég dörögni kezdett, majd a felhők kiengedték magukból a csapadékot, hadd hulljanak a földre. Még a felhők is megsiratnak! – mosolyodott el a lány. Mikor rossz helyzetbe keveredik, azzal szokta nyugtatni magát, hogy beszélni kezd magában, általában teljesen értelmetlen dolgokról. De nála beválik, sikerül úgy-ahogy megnyugtatnia magát. A fiú nagy, hangos léptekkel trappolt felé, kezében a kissé megviselt ostort markolászta. Clary hitetlenül megrázta a fejét. Nem tudta elhinni, hogy Tom ilyen erőszakos. Az eső nagy foltokban áztatta át mindkettejük ruháját, Clary haja a bőréhez tapadt, Tomnak pedig a tarkójára simult.
- Na, hajlandó vagy most már őszintén válaszolni a kérdésemre? Tudod, még mindig tele vagyok energiával, belőle pedig nem csak ez az egy példány van! – emelte meg az ostort.
Clary elfordította a fejét, ezzel teljesen nyilvánvalóvá téve nemtetszését. Tom dühöngött egy ideig, amit aztán a lányon vezetett le. Az égen csak az ostor csapódását lehetett hallani, ahogy belevájja magát a bőrbe. Az addigi madárcsicsergések elhalkultak, majd végleg elhaltak, helyüket az egyre hangosabb dörgés vette át.
- Vajon akkor is ilyen szótlan leszel, ha kint hagylak estére a viharban? – húzta széles mosolyra a száját Tom. Tudta, hogy eltalálta Clary legnagyobb gyengéjét. Clary pánikolni kezdett magában. Nincsenek túl jó emlékei a viharral kapcsolatban.. Amikor kicsi volt, a szülei azzal büntették, mikor valami rosszat tett, hogy a viharos napokon bezárták a szobájába. Hiába sikítozott, és mondta, hogy többet nem csinál rosszat, a szülei nem engedték ki. Viszont „őket is elérte Isten ostora”, ugyanis, egy napon, mikor Claryt ismét a szobájába zárták, becsapott a villám. Hatalmas dörgés követte, aminek következtében Clary-nak muszáj volt befogni a fülét. Aztán az egész lakásban síri csönd lett. Clary nem hallotta apja megnyugtató hangját, ahogy az édesanyjához beszél. Kiáltozni kezdett, hogy engedjék ki, de mintha meg sem hallották volna – ami lehet, hogy igaz -, nem csináltak semmit. Clary keservesen sírni kezdett. Elege volt a büntetésből, abból, ahogy szülei bántak vele. Óriási düh járta át. Nem öntudatból cselekedett. De ütni, rúgni kezdte az ajtót. Addig a pillanatig el sem tudta hinni, hogy mekkora erő van benne. Egy nagy rúgással kitörte az ajtót. Szomorúan, mégis mérgesen indult meg a lépcsőn. Lent, apja és anyja valamit körbe álltak. Mi folyik itt? –kérdezte Clary a szüleitől, akik riadtan fordultak felé. Lábukkal eltakarták a valamit, ami a földön hevert. Clary egy ideig mozdulatlanul bámulta őket, majd hirtelen rohanni kezdett. Körbe futotta őket, a szülei próbálták elkapni. Clary hirtelen lefékezett. A látványtól lesokkolódott. A kutyájuk feküdt előtte, holtan. És füstölgött. Clary ekkor jött rá, hogy a villám a kutyájukba csapott bele. Pár órával később, könnyes szemekkel állt az udvarban, és nézte, ahogy a szülei eltemetik.
- Tudod, hogy miért vagyok itt! – bökte oda hirtelen, az egyre távolodó Tom-nak, aki erre megállt, majd visszafordult.
- Nem, nem tudom! – mondta lassan, nyugodtan. – Szóval gyorsan bökd ki, vagy az életemre esküszöm, megöllek! – mondta rezzenéstelen arccal.
- Azért vagyok itt… mert küldetésbe kaptam, hogy öljek meg valakit, - sütötte le a szemét. Nem tudta elképzelni, hogy, hogyan lehetett olyan gyáva, hogy elismerje.
- Igen? És kit? – vonta fel a szemöldökét, amolyan „most lebuktatlak” stílusban.
- Azt… azt, akivel itt vagyok! – mondta ki, mire Tom hangosan elnevette magát.
- Csakhogy bevallottad! Ja, és hogy tudd! Van egy szemtanúd! – mutatott Clary baloldalára.
Clary ijedten tekintett oda. Biran, körülbelül három méterre állt tőle, tágra nyílt szemekkel. Nyelt egy nagyot. Lassan hátrálni kezdett, megfordult, majd besétált a pajtába. Az ajtót idegesen csapta be maga után. Clary összepréselte ajkait. Nem akart megszólalni, mert úgy érezte, akkor egy hatalmas káromkodási sorozatot hagyna el a szája.
- Holnap folytatjuk, későre jár. – nézett fel az égre Tom. Eloldozta Clary-t, majd bevezette a pajtába. Brian a földön ült, fejét térdei közé szorította. Mikor meghallotta az ajtónyitódást, azonnal felpattant. Szemében a félelem tükröződött. Tom berakta Clary-t, majd rájuk zárta az ajtót. A fény azonnal eltűnt. Csak a zseblámpa adott nekik egy kis fényt, amit Tom tegnap Brian kezébe nyomott. Brian távolodni kezdett Clary-tól, ahogy a lány közeledni próbált felé.
- Brian, én megmagyarázom… - próbált beszélni hozzá Clary, de Brian nem hagyta.
- Nincs egy egész hónapja sem, hogy ismerlek, mégis megbíztam benned. Kár volt! – rázta a fejét. Szeméből csak úgy szikrákat szórt a szánalom. – Egyáltalán miért akarsz megölni? És miért engem?!
- Nem akarlak megölni! Feladatnak kaptam. Ha nem vállalom el, mást küld a megbízom, vagy akár saját maga tett volna meg!
- Ki a megbízód? – fonta össze maga előtt a kezeit Brian.
- Azt nem árulhatom el! – rázta a fejét Clary. Szemei kezdtek könnybe lázadni.
- Kösz. Kösz szépen! Kijutunk innen, soha többet nem akarlak látni! – ordította Clary arcába, mire a lány elsírta magát. Az estélyük ilyen hangulatban telt el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése