16. fejezet

Sziasztok! Ahogy azt mindenki tudja, beléptünk a nyárba –ki hitte volna :D -.  Úgy terveztem, hogy ezért a nyári szünet alatt, megpróbálok minél több részt kitenni, előre szólok, hogy mostantól két és fél hónapon át, eléggé rendszertelen lesz a részek kirakása! – nem mintha, idáig olyan rendszeres lett volna… - Mint láthatjátok, tegnap már tettem ki egy részt, de most annyira elkapott az ichlet, hogy még egyel kész lettem, így most ki is használom, hogy ilyen gyorsan tudok résszel jelentkezni nektek! :)) Csak ennyit szerettem volna, jó olvasást! :)) UI: Ne felejtsetek el egy kis emléket hagyni magatok után, lent, a rész végén! :))

2. NAP:

Clary feldagadt, kisírt szemekkel ébredt fel. Az éjszaka folyamán elsírta magát egy párszor. Próbálta megszólítani Brian-t, de ő mintha meg sem hallotta volna, forgolódott tovább a kemény padlón. Mindketten fáztak. Tél volt, ők pedig be voltak zárva egy pajtába, és még egy pokrócot sem dobtak be hozzájuk. Összes takarójuk, az őket fedő ruhák voltak. Egész éjszaka dideregve, reszketve forgolódtak a fagyos földön, várták, hogy a szemükre jöjjön az álom, esetleg valami más.. de nem jött. Így reggel fáradtan, táskás szemekkel várták Tom-ot, aki olyan nagy energiával ment be hozzájuk, mintha egész éjszakára töltőre dugta volna magát. Clary még mindig nem tudta megérteni, hogy lehet ilyen hiperaktív.. Tom szokás szerint bevitte nekik a reggelit, de Clary megint nem nyúlt hozzá. Szeme sarkából látta, hogy Brian végig őt figyelte, ám most nem szólta meg, amiért nem evett. Ha nem nézett volna a lányra, akkor úgy tűnhetett, hogy teljesen semmibe veszi. De ott volt benne egy kis tudat, az elméjében motoszkált, és nem hagyta őt nyugodni. Akármennyire is haragudott a lányra, azt azért még neki sem kívánta, hogy éhhalál vigye el. Megrázta a fejét, majd tovább evett. Éhes volt, nagyon. Egész nap egy szelet kenyeret, és egy pohár vizet kapnak. Clary a fiú felé pillantott, aki abban a pillanatban elvezette tekintetét a lányról. Hirtelen felállt, és az ő részét is a fiúnak adta.  Brian ekkor a szemébe nézett. Tegnap este óta ez volt az első alkalom. Clary egy halvány mosollyal az arcán bólintott, majd visszament a helyére. Brian nagy szemekkel nézett rá, nem értette, miért adta oda neki a lány az ő reggelijét is. Végül nem vitte vissza Clary-nak, de nem is ette meg. Tom hitetlenkedve megrázta a fejét, meg is említette Clary-nak, hogy ezzel nem tesz magának jót, de a lányt ez egy csöppnyit sem érdekelte. Tom ezt egy vállrándítással el is intézte. Ismét magukra hagyta őket. A helyiséget a mély csönd árasztotta el. Ha leejtettek volna egy tűt, annak földet érése hatalmas robajként szolgált volna. Clary nem bírta tovább ezt a csendet, meg akart szólalni, vágyott arra, hogy a fiú válaszoljon, aminek következtében meghallhatta volna mély, reszelős hangját. De nem tette. Nem beszélt hozzá, mert tudta, hogy válaszul a némaság csapná arcon. Aztán eszébe jutott egy téma, amire a fiú nagy eséllyel válaszolna. Clary ismét oda sétált hozzá, a szokottnál lassabban, nehogy ordítozni kezdjen vele a fiú. Mikor az meg sem mozdult, nem is nyitotta a száját, hogy megszólja Clary-t, leült vele szemben.
- Figyelj! Tudom, hogy most nagyon haragszol rám, és hogy utálsz, de van egy ötletem, hogy hogyan juthatnánk ki innen! Kéne benne a segítséged!
- Nem utállak! Csalódott vagyok! Nem tudom elhinni, hogy hogyan tudtál a szemembe nézni egészen idáig úgy, hogy tudtad, hogy hazudsz nekem! Ha annyira meg kell ölnöd, miért nem öltél már meg az elején? – kérdezte ridegen Brian. A lány nyelt egy nagyot. Vagy elmondja neki a történetet, vagy majd Tom fogja kihúzni belőle, Brian szeme láttára. Az előbbit választotta.
- Nagyon hosszú történet. De van elég időnk, hogy elmondjam. Ahogy mondtam, küldetésbe kaptam valakitől, hogy öljelek meg téged. Nem mondta el, hogy miért, de ezt mondta. Volt választási lehetőségem. Én belementem ebbe. Mert akkor még nem tudtam, hogy egy velem majdnem egykorú személyről lesz szó. Bár akár fiatalabb, vagy öregebb lett volna nálam a személy, ha nem te lennél az, akkor is szomorú dolog, hogy elvállaltam. Annyit árulhatok el neked, hogy aki küldetésbe adta ezt nekem, ő lényegében a főnököm. És azzal, hogy elfogadtam ezt a küldetést, reménykedtem, hogy jó pontokat fogok szerezni nála. A küldetés arról szól, hogy meg kell, öljelek. De előtte meg kell, hogy kínozzalak. Ezért nem öltelek meg egyből. A főnököm valamiért holtan akar látni, de azt nem tudom, hogy miért. Hiába kérdeztem meg, nem válaszolt, csak ideges lett. Ő küldött ide, hogy ismerkedjek meg veled. A főnök csak a házatok címét tudta, semmi mást. Miden mást, amit most rólad tud, azt nekem köszönheti. Ne aggódj, ez nem sok minden. Annyit tud, hogy milyen nemű vagy, a neved, hogy velem egy idős vagy, és hogy melyik iskolába jársz. Arról, hogy megöllek letettem, mikor megismertelek. Úgy érkeztem meg hozzád, hogy pokollá fogom tenni az életed, most pedig úgy érzem, nem tudnám ezt megtenni. Bár, ahogy elnézem, sikerült, még ha nem is úgy, ahogy lennie kellett volna. Ez lenne a történet. – Clary a végén már egyszerűen nem tudott a fiú szemébe nézni.
Várta, hogy mit fog reagálni, de ő meg sem szólalt. Clary attól félt, hogy egy hirtelen pillanatban arcon csapja, és hozzá vág mindent, de nem tette. Csak ült némán, mintha nem lenne hangszála, hogy megszólalhasson. Miután nem reagált semmit, Clarynak muszáj volt lépnie, ki kellett használnia, hogy a fiú most még végig hallgatja.
- De ezt ne most beszéljük meg! A terv, amiről előbb beszéltem… Látod ott a fénycsíkokat? – mutatott a kis beszűrődő fényekre Clary, mire Brian bólintott. – Ezek mögött helyezkednek el az ablakok, be vannak deszkázva. Arra gondoltam, hogy ma este, amikor Tom már nem figyel ránk, leszedhetnénk az egyik ablakról a deszkákat, és el tudnánk menekülni. Ha elég csöndesek vagyunk, akkor csak reggel venné észre, hogy eltűntünk, amikor hozná be a reggelit!
- De Tom azt mondta, nem tudunk innen elszökni, meg, hogy a semmi közepén vagyunk. Ha ez igaz, akkor hová fogunk menekülni, ha sikerülne is elszökni?
- Azt majd út közben kitaláljuk! De benne vagy? – faggatta a lány. Brian arcán lehetett látni a habozást, majd egy nagy nyelés után válaszolt.
- Igen, benne!

- Gyere aranyom, kimegyünk a levegőre! – fogta Clary kezeit a hátához, miközben ismét kivezette az udvarba. A kötözés, ma sem maradhatott el. Kivitt egy széket, a lánnyal szemben, körülbelül négy méterre elhelyezte, és hozzákötözte Brian kezeit. Kezdődjék a kifaggatás. Csapó kettő!
- Na, szóval! – köszörülte meg a torkát Tom. – Azt már tudjuk, hogy miért költöztél ide. Ahogy azt is megtudtuk, hogy meg kell ölnöd a fiút! – bökött hátra. – De azt már nem tudjuk, hogy miért. Szóval, miért kell megölnöd? – hangja tárgyilagos volt, olyan, mintha egy komoly, munkaügyis emberrel beszélne.
- Mert feladatba kaptam! – mondta Clary úgy, hogy föl sem nézett.
- Tényleg? És kitől?
- Azt nem mondhatom el!
- Miért?
- Mert nem! – kiáltotta hirtelen a lány, mire Tom elé sétált, és nagy erővel arcon csapta. A tegnapi ütés helyén, ismét kipirosodott a bőr, és enyhén feldagadt.
- Ne üsd meg velem szemben ezt a hangot aranyom, mert pórul jársz! – préselte ki fogai között, nehogy elkáromkodja magát Tom. – Akkor hadd találgassak. Esetleg nem egy férfi bízott meg? – vonta fel mosolyogva szemöldökét.
- De igen! – mondta Clary. Ennyit tudni fog, az még nem probléma, nem jelent semmit.
- Akinek a neve, véletlenül nem, Ben Butler? – folytatta Tom, mire Clary arcából az összes szín kifutott.
Szitkozódni kezdett magában. Nem tudta elképzelni, hogy Tom, honnan tudott erről. Akkor vajon azt is tudja, hogy Clary micsoda? Elképedve nézte a fiút, aki egy diadalittas mosollyal nézett vissza rá.
- H-honnan tudod ezt? – kérdezte Clary.
- Meg vannak a magam forrásai! Akkor most beszélgessünk kicsit, egy másabb témáról. Benne vagytok? – kérdezte természetesen. Clary olyan ideges volt, hogy képes lett volna egy kötéllel is elintézni akkor. – A némaságot egy igennek veszem! – mosolyodott el, majd bele kezdett. – Mondjuk, beszéljünk arról, hogy hisztek-e a természetfeletti lényekben? – kezdett el járkálni Brian, és a lány között. Brian nem értette a kérdést, Clary viszont igen, és tudta, hogy miért teszi fel.
- Ez, hogy jön ide? – vonta fel a szemöldökét Brian.
- Hát, kérdezd meg a barátnőcskédet! – mutatott vigyorogva Clary-ra. A lány legszívesebben szembe köpte volna. Tudta, hogy ez nem túl nőies, de ezt a helyzetet nem tudta volna jobban lereagálni.
- Ezt meg, hogy érted? Clary, hogy érti? – fordult értetlen tekintettel a lány felé.
- Nem tudom! – vágta rá azonnal. Túl gyors volt.
- Jó barátok lehettek, ha a szemébe hazudsz! – bólintott Tom. Élvezte a „műsort”.
- Miért mondod ezt? – Briant idegesítette, hogy nem válaszol senki, egyik kérdésére sem.
- Te mondod el neki, vagy én mondjam el? – fordult Tom a lány felé, és úgy beszélt hozzá, mintha olyan nagy közük lenne egymáshoz.
Clary nyelt egy nagyot. Valami erősen kaparta a torkát. Érezte, ahogy szemei könnybe lábadnak. Tudta, hogy a fiú valahogy úgy is megtudja, de Clary-nak nem volt mindegy, hogy ő mondja el neki, vagy Tom. Brian felé fordította a fejét, világos színű szemeibe nézett. Nem tudott megszólalni. Érezte, ha kimondja, soha többet nem látja a fiút. Abba pedig beleőrülne. De muszáj volt elmondania. Alsó ajkába harapott, nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Aztán csak úgy kimondta.
- Sötét angyal vagyok!
Brian egy ideig nézte, majd elnevette magát. Ahhoz képest, hogy ők éppen „áldozatok” voltak, akiket elraboltak, elég jót nevetett. Állítása szerint, még nem nevetett ilyen jót soha. Hát, most már ezt is megélte.
- Oké, ez jó volt! De most komolyan, miről van szó?
- Erről! Ez az, amit el kellett mondanom! – háborodott fel Clary. Nem fért a fejébe, hogy a fiú miért nevette ki. Bár, ez tényleg eléggé nevetségesen hangzott. – Tudom, hogy ez most így hülyén hangzik, de ez igaz! Nem vicc volt, tényleg igaz! – emelte meg a hangját Clary.
- Igen, eléggé hülyén hangzik! Most el is várod, hogy ezt elhiggyem? – vonta fel a szemöldökét Brian. Clary kiakadása azonnal lesodorta arcáról a mosolyt.
- Igen! Abban reménykedtem, hogy meg fogsz érteni, és el fogod hinni, amit mondok!
- Ennyi hazugság után, amit kaptam tőled, elég nehéz lenne újra hinnem neked! – mondta szárazon Brian.
Clary úgy érezte, mintha arcon csapták volna, többször egymásután. Erre nem tudott mit reagálni. Próbálta kiolvasni Brian szemeiből, hogy mit érezhet, de arca semleges volt, semmi mimikát nem rejtett.
- Muszáj, hogy el hidd nekem. Sok dologról hazudtam neked, de ezt most halál komolyan mondtam. Léteznek angyalok. Két faj van belőlük. A jó angyalok, és a sötétek. Én az utóbbi csoportba tartozom.
Brian-t teljesen letaglózta. Érezte, hogy most az egyszer hinnie kell a lánynak. És hitt neki. Clary folytatta.
- Vannak démonok is. Még a hónap közepe felé, tudod miért tűnt el a matektanárod? – kérdezte Clary, mire Brian megrázta a fejét. –Nem elrabolták. Meghalt. Amikor elmentünk beszélgetni, megfenyegetett, és meg akart ölni. De Luke ott volt, és segített. Megmentett tőle. – mondta Clary.
- Kár volt! – szólalt meg hirtelen Brian, rezzenéstelen arccal.
Clary lefagyott. Tudta, hogy úgy értette, hogy kár volt, hogy Luke megmentette, nem is kérdés. De fájt neki, hogy a fiú ennyire megharagudott rá. Mi sem tagadás, megvolt rá az oka. Szomorúan nézett el a fiú mellett, a földet kezdte pásztázni. Beállt a kínos csend, amit végül Tom tört meg.
- Akarsz még valamit mondani? – szánta szavait Clary-nak, mire a lány megrázta a fejét.
- Látod? Most már tudod, hogy milyen szörnyű teremtményekkel vagy körülvéve! – bökte oda Brian-nak. – De egy valamit még szeretném, ha elmondanál neki. Mit csinálnak a sötét angyalok? – mosolygott Clary-ra.
- A nevünkből biztos rájött! – felelt neki durván, bár félt, hogy Tom megint megüti.
- Nem baj, azért szeretném, ha elmondanád neki, hadd hallja az igazságot. Ha már máskor nem élvezheti ezt ki.
Clary szemei szikrákat szórtak Tom irányába. Felkapta a vizet, de nagyon. Elege volt abból, ahogy Tom kijátszotta, ahogy viselkedett vele. Miután csak a keze lett kikötve, a lábát tudta használni, amit nem is hagyott ki. Akkora erővel, amekkorával csak tudta, megrúgta Tom legérzékenyebb testrészét, mire a fiú egy fájdalmas nyögés kíséretében rogyott térdeire. Nem tartott sokáig, míg visszaszerezte erejét, a düh jobban dolgozott benne, mint a fájdalom. Előkapta pisztolyát a zsebéből, és kétszer belelőtt Clary-ba. Egyik golyó a bal combját, a másik pedig a jobb vállát sértette meg. Clary fájdalmában felordított. Rosszabb volt, mint amikor Tom, az ostorral bántalmazta. Ahogy a golyók elérték a bőrét, majd belevájódtak húsába, érezte, ahogy azok perzselődni kezdenek attól, amilyen sebességgel kilőtték őket. Clary most nem érezte azt, ahogy gyógyulnak a sebei, a golyók meggátolták ebben. A sokktól, és a fájdalomtól térdre rogyott volna, de miután a kezei ki voltak kötözve, elesni sem tudott.
- Hülye ribanc! – sziszegte neki Tom, majd eloldozta. – Ezért holnap még nagyon megfizetsz! – csapott még egyszer le rá, de most a kezével, nem pedig a pisztollyal.
Az ölébe vette a lányt, a pajtához vitte, majd egy egyszerű mozdulattal bedobta, és rácsukta az ajtót. Visszament Brian-hez, eloldozta, majd bekísérte őt is a pajtába. Erősen rájuk csapta az ajtót, és hallották, ahogy nagy léptekkel távozik. Clary sírni kezdett. A pánik ebben a formában jött ki rajta. Segítséget akart kérni a fiútól, de az rá sem nézett, mintha nem is lenne ott. Clary két kínkeserves óra alatt kiszedte a golyókat, amiket aztán messze elhajított. Azonnal megkönnyebbült. Érezte, ahogy a golyók okozta károk gyógyulni kezdenek. Igaz, lassabban, mint egy ostorcsapás, vagy egy pofon, de már az is sokat segített, hogy javult az állapota. Tudta, hogy a fiú rá sem fog nézni, hiába szólítaná meg, de azért megpróbálta. Mellé sétált, majd leült.
- Majd amint kijutottunk innen, elküldhetsz melegebb éghajlatra, vagy nem kell, hogy tudomást vegyél rólam, de most muszáj lesz, hogy összedolgozzunk, ha ki akarunk jutni innen!
Brian nem reagált semmit, meg sem mozdult. Clary újra próbálkozott.
- Jenna-ék már biztosan aggódnak érted! Ha nem is Jenna miatt, akkor az édesapád miatt ki kell jutnod innen!
Ettől Brian arcain megfeszültek az izmok, de még mindig nem nézett Clary-ra, ahogy hozzá sem szólt. Még egy próbálkozás! – gondolta Clary. Bevetette a legrosszabb trükköt, ami eszébe juthatott, de tudta, hogy ez mindenképpen beválik.
- Te is úgy akarod végezni, mint az anyukád, és a nővéred? Holtan? Mert akkor sok sikert, itt biztosan hamar eléred ezt! – vágta a fejéhez, mire Brian egy hirtelen mozdulattal felállt, és a falhoz taszította a lányt.
- Ne merd őket a szádra venni! – szótagolta olyan halkan, hogy Clary is alig hallotta meg, pedig Brian elég közel volt hozzá.
- Nem tettem volna, ha legalább ilyenkor figyelsz rám!
Brian megrázta a fejét, szeméből tükröződött a szánalom.
- Miben kell segítenem?
- Kell valami, amivel le tudjuk feszíteni a deszkákat! Ha minden igaz, akkor nem lesz a deszkákon kívül semmi az ablakon, még üveg sem. Csak annyi a dolgunk, hogy leszedjük azokat, és kimásszunk.
Brian bólintott. Megindult az egyik ablak felé, a résen keresztül kikukucskált. Elég sötét volt ahhoz, hogy Tom már ne „járőrözzön”. Meg hát, a sérülés miatt, kételkedett benne, hogy reggelik rájuk fog nézni. Egy egyszerű mozdulattal leütötte a deszkákat az ablakkeretről, amik hangos csattanással értek földet. Clary irányába nézett, a lány azonnal kapcsolt, rohanni kezdett felé. Jól mondta a lány, a deszkákon kívül, semmi nem takarta az ablakot. Kiugrottak rajta, majd rohanni kezdtek
- Szerinted meghallotta? – kérdezte futás közben Brian a lánytól.
- Hát esélyes, eléggé hangos volt!
Hátuk mögül hallották, ahogy kitárul valaminek az ajtaja, pár másodperccel rá pedig ordítozást hallottak.
- A francba! – szitkozódtak mind a ketten. Gyorsabbra vették a tempót. Ám pár perccel később egy kocsi zúgását hallották meg. Riadtan fordították fejüket oldalra, ahol egy kocsi ment mellettük, vezetője Tom volt, aki egy széles mosoly kíséretében elővett valamit a zsebéből. Clary gondolta, hogy mi lesz az. A pisztolya. Lőtt egyet. Clary-ék mögött haladt el a golyó. Még egyszer lőtt. Clary hallotta, ahogy Brian egy hangos puffanás kíséretében a földre zuhan. Felsikoltott. Lefékezett, és Brian mellé rohant. A fiú pólója előről kezdett pirossá váltani, a megszokott szürke helyett.

- Úr Isten! – ismételgette Clary. Nem tudta, hogy mit csináljon.
Brian félájult állapotban nézett fel rá. Clary sírni kezdett. Brian megfogta kezeit, mélyen a szemeibe nézett. Mondani akart valamit, de nem tudott. A fájdalom ereje nagyobb volt az övénél. Clary mellé feküdt, és átölelte. Csakhogy véletlenül ott karolta át a fiút, ahol a sérülése volt. Riadtan csúsztatta végig rajta a kezét, a vér már teljesen átáztatta a pólóját. Clary óvatosan a sebre helyezte a kezét. Ami akkor történt, még most is lesokkolta. A seb, és a keze között, kis fény szűrődött ki. Clary ezt nem tudta hová tenni, megijedt, de nem vette el a kezét. Brian fájdalmában felnyögött, ez volt az összes hang, amit ki tudott adni magából. De Clary nem vette el a tenyerét. Pár perc után, mikor látta, hogy Brian szemei kipattannak, levette kezét a sebéről, óvatosan felhúzta pólóját. Akkor látta meg először a fiú, jól kidolgozott, formás hasát. Egyetlen egy hiba volt benne. A seb, amiből előbb még annyira szivárgott a vér, eltűnt. Semmi árulkodó jelet nem is hagyott, ami megmutathatta volna, hogy egyszer ott volt. Brian is csodálkozó tekintettel nézte a hasát. Nem azért, hogy megcsodálja, milyen jól néz ki, hanem azért, mert ő is látni akarta, meg akart bizonyosodni arról, ami idáig lehetetlennek bizonyult. Clary, egyetlen érintésével meggyógyította a fiút.